Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Kubinyi András: BUDAPEST TÖRTÉNETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN BUDA ElESTÉIG (1541-IG)

negyed forintot kapott, illetőleg egy ökör-, vagy két tehén-, vagy öt borjú-, vagy nyolc juhbőrt cserezhetett. Pesten nem a legkisebb mennyiséget határozták meg, amelyet a legények és inasok saját hasznukra a cserzőkádba tehettek, hanem azt, amelyet a piacon megvásárolhattak. Az itteni magyar tímárok legényei csak hetivásáron vehettek bőröket, mégpedig egy hetivásár alkalmával vagy három tehén-, vagy két ökör-, vagy tizenkét juhbőrt. Itt azt is előírták, hogy a mester a legényt nem szerződtethette egy, az apródot (inast, tanulót) pedig két évnél rövidebb időre. Az apród ruházatot kapott, Egy esztendőre járt neki egy szürke (posztó) ruha, két ing, egy süveg, egy pár csizma, azonban hetipiaconként az első évben ő is vásárolhatott, vagy három hároméves marha vagy hat juh bőrét. A következő évben annyit, amennyit a mesterek engedtek. A pesti csiszárlegényeknek csak egy forint értékű kétélű tőr egyszeri vásárlását engedélyezték, és kimondták, hogy bér fejében napjában este két órát a maguk számára dolgozhatnak. Az ötvöslegények csak akkor vásárolhattak maguknak ezüstöt vagy drágaköveket, ha ezt a mesterek megengedték. (Ezt ugyanis feldolgozhatták és eladhatták.) A szerződési időt több céh előírta: az ötvösök még egy szakállas, öreg inast sem fogadhattak fel négy évnél rövidebb időre. Akár inas, akár legény, ki volt tehát szolgáltatva mesterének, annál is inkább, mert minden céhszabályzat szigorúan büntette, ha valaki a másik alkalmazottját magához csábította. A budai magyar szabók céhe nem csupán engedelmességre kötelezte a legényeket és inasokat a mester iránt, de azt is megtiltotta, hogy karácsony, húsvét és pünkösd táján eltávozzanak. Csak akkor mehettek el, ha előtte legalább két héttel engedélyt kértek a távozásra, és ezt meg is kapták. Ennek is megvolt a maga oka. Meg akarták akadályozni, hogy a mester az ünnepnapi csúcsforgalomban segítő nélkül maradjon. Míg a céhek a mesterek szervezetei voltak, a legények — legalábbis néhány céhnél — már saját szervezetet, legénytársaságot létesítettek. A pesti tímárok céhlevelében olvassuk, hogy ha egy mester kockajátékos lenne, azt fosszák meg mesterjogától, ha pedig egy legény kockázna, akkor zárják ki a „legények, azaz szolgák társaságából". A budai irhagyártó legények szervezetének a céh vei folytatott küzdelmére még kitérünk. A budai jogon alapuló úgynevezett tárnoki jog már azt az esetet is ismeri, hogy valaki, akár három évig visszatartotta szolgái bérét, nem fizetett nekik, és ezek végül elkeseredve eltávoztak, bosszúból felgyújtották gazdájuk házát, vagy más tulajdonát. Ilyen eset az iparoslegényeknél is előfordulhatott. A büntetés: a gyújtogatót az akasztófa alatt mindenképpen el kell égetni, ettől függetlenül ha a bér visszatartása beigazolódott, és a tűz másoknak kárt okozott, akkor a gazda köteles azt a kárt, amelyet azáltal okozott, hogy nem fizette ki munkásai bérét, megtéríteni.

29 A céhek tagjai ugyan jog szerint egyenlők voltak, de akár ügyesebb, akár vagyonosabb mestereknek lehetőségük volt arra, hogy üzleteiket a többi rovására fejlesszék, különösen ha több nyersanyagot tudtak beszerezni, és ezek feldolgozására több munkaerő állott rendelkezésükre. A városi tanácsok igyekeztek ezt megakadályozni, hiszen ha néhány mester összevásárolta a nyersanyagot, akkor kiváltságos helyzethez juthatott, és tetszés szerint emelhette az árakat, ami viszont növelhette a plebejusrétegek elégedetlenségét. A legtöbb céhlevél ezért előírta, hogy egy mester egyszerre mennyi nyersanyagot vásárolhat, A budai mészárosok, ha többen találtak egyszerre marhákat, kötelesek voltak megosztozni. Ha egy budai szűcs a piacon száz vagy annál több bőrt talált, csak akkor vehette meg az egészet, ha a többi mester nem tartott rá igényt. A pesti ötvösöknél, ha egy mester három gira ezüstnél többet talált, ezt jelentenie kellett a céhmesternek, és csak akkor vehette meg a többletet, ha más mesternek erre nem volt szüksége. Eltiltották a szabályzatok a más mester által megkezdett munka befejezését is. Korlátozták a legények és az inasok számát. A budai német tímárok fejenként csupán két inast tarthattak. Ugyanott azonban legalább három legény dolgozhatott. A pesti ötvös mestereknek három legény és három inas alkalmazását engedték meg. Az egyes mesterek kiemelkedését akarták megakadályozni azáltal, hogy több céhlevélben eltiltották, hogy a mester legényével társas viszonyba lépjen. Két mészárosmesternél több Budán nem szövetkezhetett marhavásárlásra. A régebbi magyarországi céhlevelek általában nem tiltották meg olyan szigorúan a céhen kívüli iparosok munkáját, mint azok, amelyeket a XV. század közepe után adtak ki. Most szinte valamennyi céhlevélben megtaláljuk a céhen kívüli vagy más városbeli céhes polgárok munkájának akadályozását, áruik piaci napokon kívüli eladásának megtiltását. A céhen kívüli iparost kontárnak hívták. A céhszabályoknak az ő munkájuk eltiltására vonatkozó cikkelyei mögött részben kétségkívül a „kontármunkától" való félelmet, a városi ipar jó hírének megőrzését kereshetjük. Ezért tettek esküt a céhmesterek, hogy ellenőrzik azok munkájának minőségét, ezért vitték az ötvösműveket a céh mesteréhez, hogy azok megpróbálják, és a céh pecsétjével hitelesítsék. A jó minőségre való ügyelés a pesti vargák céhleveléből is kiderül: bár idegen mesterek áruit még a kereskedők sem adhatták el a városban, kivételt jelentettek azok, amelyeket a kassai vargák'készítettek, amennyiben jó minőségűnek bizonyultak. A tanács itt a nyilván jó hírű kassai csizmákat, cipőket akarta biztosítani a polgárság számára saját vargáival szemben is. A kontárok munkájának eltiltása azonban mégsem elsősorban a minőség biztosításának következménye volt. A lényeg ebben az időszakban a verseny elleni küzdelem, éspedig mind a helyi e) törekvések a céhen belüli gazdasági egyenlőségre f) küzdelem a kontárok ellen