Budapest története II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest, 1975)

Kubinyi András: BUDAPEST TÖRTÉNETE A KÉSŐBBI KÖZÉPKORBAN BUDA ElESTÉIG (1541-IG)

b) egyéb okleveles adatok c) vezetéknevek kérdése d) a mészárosok céhkönyve Iparosok számaránya a városban Mire használhatók a foglalkozásokat megjelölő adatok A táblázatok elkészítésének szempontjai szőlőt műveltek. Nem tartalmazza tehát a város közigazgatási területéből a nándori és sasadi tizedkerüietek, a szomszédos kelenföldi és felhévízi szőlők, valamint az egész kétmérföldes tilalmi övezet budai polgár szőlőbirtokosai nevét sem. Hogy milyen alacsony számarányra vonatkozik, azt legjobban a német mészárosok céhkönyve mutatja. A céh tagjai az iparosok legfelső rétegéhez tartoztak, és a szőlőbirtokos iparosok között is vezettek. A céhnek 1505-ben harminckilenc tagja volt, ugyanakkor a szőlőbirtokosok között — nem számítva a Szombathelyen élő magyar, valamint a felhévízi mestereket — csak húsz mészárost találunk, 1510 körül — megint nem számítva ide a nem céhtagokat — huszonegy mészáros szőlőbirtokos neve fordul elő, míg a céhnek 1509-ben negyvenkét, 1510-ben eggyel több, 1511-ben pedig negyven tagja volt, az átlagot véve tehát negyvenegy. Ezek szerint a céh tagjainak alig több mint fele a közvetlen budai dézsmakerüietben birtokolt szőlőt. A többi mesternek is lehetett nyilván szőlője Sasadon vagy másutt. Szegényebb céheknél valószínűleg még rosszabb lehetett a szőlőbirtokosok aránya. A tizedjegyzékeken kívül csak a gyéren fennmaradt oklevelekből tudhatunk meg valamit a városi iparról, bár ezek is többnyire csak iparos neveket őriztek meg. Sajnos, csak néhány tucat olyan oklevél — főként céhlevél maradt ránk, ami nemcsak iparosnevet ad, hanem lényegesebb adatokat az iparűzésre vonatkozóan. Sokkal több iparost ismerünk meg akkor, ha az ipari foglalkozást jelentő latin vagy magyar vezetéknevű személyeket ténylegesen iparosnak fogjuk fel. Nagyszámú oklevél átvizsgálása után nyugodtan állíthatjuk, hogy abban a korszakban a vezetéknevek még nem alakultak ki, és ott, ahol a foglalkozást más adatokkal ellenőrizni lehetett, szinte hiánytalanul a vezetéknév és foglalkozás azonossága derül ki. Más a helyzet a német vezetékneveknél. Németnyelvű okleveleknél ugyan nem egy esetben szintén igazolni lehetett a vezetéknév és foglalkozás azonosságát, azonban gyakran az ellenkezőjét is. Alábbi táblázatainkon ezért csupán a latin és magyar toglalkozást jelentő vezetékneveket vettük általában tekintetbe. Kivételt adott a Fuggerek 1527. évi leltárában említett német iparos vezetékneveket viselő személyek névsora. Többségükről kiderül a szövegből, hogy valóban iparosok voltak. Ilyen esetben természetesen felvettük őket a jegyzékbe.

21 Egyetlen céhnek, a budai német mészárosokénak fennmaradt az 1500 -1529 között vezetett céhkönyve, amelyből sokat tudunk meg az egyik legtekintélyesebb budai céh életéről. Az elmondottakból nyilvánvaló, hogy forrásaink arra nem nyújtanak megfelelő támpontot, hogy a városi lakosság hány százaléka volt iparos. Az oklevelekben számtalan olyan személyre lehet adat, akiről nem mondja meg a forrás, hogy kézműves volt. Még a nagyon viszonylagos értékű bortized jegy zekékből kiolvasható számarány sem lehet teljesen meghatározó az egész városi lakosságra. Az ismeretlen foglalkozásúakat is beleszámítva 1505-ben 31,7, 1510 körül 33,5 százalék volt az iparos. Az ismert foglalkozásúakat tekintve 60, illetve 66 százalék. A valóságos helyzet valahol a két számcsoport között lehetett, és ez a középarányos magasabb az ország többi városánál, és megközelíti a külföldi városokét. Mindenesetre ezeket a számarányokat nem tekinthetjük teljes értékűnek, és feltételezetten is csak akkor használhatjuk fel, ha más adatok is alátámasztják.

22 Egyre azonban mind a tizedlajstromok, mind az oklevelek adatait feltétlenül fel lehet és fel is kell használnunk: az iparágak szakmák szerinti megoszlásának és számának megállapítására. Ez különösen a Jogkönyvvel összehasonlítva érdekes, hiszen az megadta a XV. század első fele Budájának iparági megoszlását és az oklevelekben alig találunk egy-két olyan mesterséget, amelyről a Jogkönyv ne szólna. Felhasználhatók továbbá az adatok az egyes iparágak művelőinek egymáshoz viszonyított arányának megállapítására is. A táblázatainkon feltüntetjük az 1440 —1529 közti időből ránk maradt oklevelekben említett iparosok számát nagyobb iparági csoportok szerint. Megjegyezzük, hogy az iparági csoportoknál a történelmi szakirodalom beosztását követjük, ami nem esett egybe a középkori rendszerrel. Például Pesten az építőiparhoz tartozó kőművesek közös céhet alkottak a faiparhoz tartozó kerékgyártókkal, asztalosokkal és pintérekkel. Kilencven év anyagát dolgoztuk fel, adatainkat kétfelé választottuk: az 1440—1490 és az 1490—1529 közti szakaszra. Megadjuk a két korszak egyesített adatait is. Erre azért is szükség van, mert olyan személyeket, akikre mindkét korszakban maradt fenn adat, mindkét helyen felvettük, az összesítésbe azonban csupán egyszer. Az óbudai és a felhévízi ipar esetében csak a Jagelló-kori megoszlást tüntettük fel, ugyanis Óbudán 1440—1490 között mindössze öt, Felhévízen pedig csak egy iparosról maradt fenn adat. Végül az ipar differenciálódásának vizsgálatához az egyes iparágaknál nemcsak az iparosok személyének, hanem az iparágon belüli szakmáknak a számát is közöljük. Megjegyezzük, hogy annak ellenére, hogy a két tizedlajstromban külön-külön több mint kétszáz iparosnév szerepel, ezek adatai nélkül sem változnak lényegesen a többi oklevélből levonható következtetések részben azért, mert nélkülük is majdnem annyi iparosra maradt fenn adat a Jagelló-korból, részben azért, mert a tizedlajstromokban feltüntetett személyek közül sokan más oklevelekben is előfordulnak. A táb-