Budapest története I. Az őskortól az Árpád-kor végéig (Budapest, 1975)

Nagy Tibor: BUDAPEST TÖRTÉNETE AZ ŐSKORTÓL A HONFOGLALÁSIG

A langobard obius támadás A háborúk első szakasza A háborúk •második szakasza években új népek, a keleti germán viktoíálok, asdingok és lakringok jelennek meg Dacia északi határán. Valószínű, hogy az említett népek már az ötvenes években benyomultak a Kárpát-medencébe. A jövevények hozhatták mozgásba a szabad dákokat, akik a reájuk nehezedő nyomásnak engedve, a Szamos völgyén keresztül Daciába törtek. Az új népmozgalom kezdettől fogva elsősorban Daciát fenyegette, és a Duna-kanyar vidéken Antoninus Pius uralkodásának utolsó éveiben még áttételesen sem zavarta meg komolyabban a határvidék békéjét.

91 Nem változott meg lényegesen a helyzet az aquincumi határvidéken a hatvanas évek folyamán sem. Pedig 162 tavaszán majdnem a teljes légiót elvitték Óbudáról a parthusok elleni háborúba. Öt éven keresztül csak a legio IUI Flavia egyik osztaga állomásozott az óbudai táborban. A délebbre fekvő limes-szakaszok helyőrségeit is megritkították ez alkalommal.

92 A határsávban állomásozó katonai erők meggyöngítése azonban nem járt komolyabb következményekkel. A túlparti szarmaták helyenként, mint 164-ben a baranyai limes-szakaszon, betörtek ugyan a határsávba, nagyobb vállalkozásokra azonban nem került sor. A Kárpát-medence északkeleti részén befészkelődött germán törzsek továbbra is Daciát fenyegették, és mozgolódásuk az alsópannoniai limes előterepére ekkor még alig érvényesült. Az itteni katonai helyzet viszonylagos szilárdságára vall, hogy 167 májusában leszerelték a kelet-pannoniai auxiliaris csapatok idősebb évjáratait, miután pár hónappal korábban a parthus háborúból hazatért veteránok is megkapták az obsitot. A nyugat felől szomszédos Felső-Pannoniában 163-ban és 164 elején még ugyancsak aránylag nyugalom volt. De röviddel ezután, 166-ban, Marcus Aurelius már elkerülhetetlennek látta e tartománnyal farkasszemet néző germán népek elleni háborút. Markomann vezetés mellett, nagyjából a mai Csehszlovákia területén 164 65-ben alakult ki annak a tizenegy népnek Rómában jogos riadalmat keltő — szövetsége, amelyet forrásaink első ízben 167-ben jeleznek.

9-'

5 Már 166 -67 telén komoly összecsapásra került sor Felső-Pannónia határsávjában. A támadás azonban közvetlenül nem a markomann szövetség részéről történt. A távoli Elba-vidéki langobardok és szomszédaik, az obiusok fiatalságának hazájukból elvándorolt csoportja (Cassius Dio hatezer főt említ) tört be ekkor Győr és Almásfüzitő között a felső-pannoniai határsávba. Rómával a kliens viszonyt már felbontott markomannok és kvádok egyelőre ugyan még tartózkodtak a nyílt ellenségeskedéstől, területükön azonban nemcsak átengedték a jövevényeket, hanem arra is felkészültek, hogy a langobard-obius csoport sikeres betörése esetén kisebb szövetséges népeikkel együtt ugyancsak rátámadnak a tartományra. A betört langobard-obius csoportot előbb a római lovasság verte szét, majd valószínűleg a légiós gyalogság semmisítette meg egy-két hírmondó kivételével. A markomannok és szövetségeseik erre sietve békét kötöttek. A nyugalom azonban csak rövid ideig tartott. Amikor ugyanis a két császár, Marcus Aurelius és Lucius Verus 168 tavaszán Rómából a dunai tartományokba indult, Pannoniát már elárasztották a markomannok, kvádok és szövetségeseik, Daciát pedig a viktofálok és más népek. Ez alkalommai a szarmaták is megmozdultak: de a jelek szerint nem Alsó-Pannonia, hanem Dacia és Felső-Moesia ellen fordultak. A következő négy-öt esztendőben egészen 173-ig a dunai népek elleni háború hadműveletei, melyeket most nem részletezünk,

94 Felső-Pannonia előterepén és Dacia körül játszódtak le. Csak azután, hogy a kvádokat és a markomannokat meghódoltatták, tevődött át 173 második felében a hadműveleti súlypont a szarmata arcvonalszakaszra, az alsó-pannoniai limesre. Ekkor helyezték át a 170-től kezdve Carnuntumban működő császári főhadiszállást Sirmiumba, ahol a legfőbb katonai vezetés a következő évre tervezett szarmataföldi hadműveleteket készítette elő.

95 A szarmaták azonban nem várták meg, hogy a téli időszak elmúltával a rómaiak rájuk támadjanak, hanem megelőző ellentámadásba mentek át. Bátorította őket az is, hogy a kvádok ez idő tájt újból fellázadtak. Elzavarták Róma-barát fejedelmüket, és a szarmatákkal léptek szövetségre. Az utóbbiak támadása valószínűleg a tolna baranyai szakaszon érte a limest. A betört szarmatákat a határvédő csapatoknak sikerült a Dunáig visszaszorítani, majd üldözésük közben a Duna jegén vívott ütközetben nagy részüket megsemmisíteni. Banadaspes, a jazigok másodkirálya vezetésével rövidesen békét kérő követség érkezett Sirmiumba ( ?), amelyet a császár azonban elutasított. A rómaiak részéről a további fegyveres megtorlás egyelőre elmaradt, minthogy 174-ben a fellázadt kvádokat kellett békére kényszeríteni.

96 A szarmaták ellen csak 175 kora tavaszán fordulhattak teljes erővel a rómaiak. Ez alkalommal már nem egyszerű büntető hadjáratról volt szó, hanem a veszélyes szomszédnak bizonyult nép területének katonai megszállásáról. A császár közvetlen vezetése alatt álló főerők Daciától nyugatra, a Tisza völgye mentén nyomultak előre, mint Augustus idejében M. Vinicius hadai. Kisebb erők Dacia és Pannónia felől támadtak. Valószínűleg Aquincum körzetéből előrenyomuló seregrészben harcoltak az alsó-pannoniai csapatok helytartójuk, C. Vettius Sabinianus vezetésével.

97