Budapest története I. Az őskortól az Árpád-kor végéig (Budapest, 1975)

Nagy Tibor: BUDAPEST TÖRTÉNETE AZ ŐSKORTÓL A HONFOGLALÁSIG

A három oldalról közrefogott szarmaták ellenállását előbb-utóbb felőrölték volna a római seregek. Syria helytartója, Avidius Cassius lázadásának hírére azonban a császár kényszerült sietve befejezni a hadműveleteket, és békét kötni az erejükben még töretlen szarmatákkal. A béke feltételei hasonlóak voltak a markomanokkal és kvádokkal korábban megkötött béke pontjaihoz. Kötelezték a szarmatákat az elmúlt évek háborúiban a tartományokból, elsősorban a sokszor zaklatott Daciából, továbbá Pannoniából és Moesiából elhurcolt, valamint a háború folyamán fogságukba esett közel százezer (?) római kiadására és nyolcezer főnyi lovas segédcsapat kiállítására. Amint az utolsó pontból kitűnik, a békekötés a hagyományos kliens viszony formájában történt. Azt is előírták nekik, hogy a Duna vonalától tizenöt km széles sávon belül nem települhetnek meg, és csak a kijelölt helyeken meg napokon kereskedhetnek a rómaiakkal.

98 A kényszerű békekötéssel beállott nyugalmi helyzet nem bizonyult tartósnak a Duna vidékén. A háborúk A két Pannoniával szomszédos népek, szarmaták, kvádok és markomannok legkésőbb 177-ben ^fo^fa* lerázták a nem önként vállalt szigorú békét, és újból Róma ellen fordultak. Kezdetben aránylag kisebb erőkkel törhettek be az említett tartományok határvidékére. A Felső-Pannonia ügyeit intéző Sex. Quintilius Maximus és unokaöccse, Sex. Quintilius Condianus, Alsó-Pannoniában az első időkben ugyanis még úrrá tudtak lenni a nehézségeken: sőt egyikük, talán a germán törzsek ellen harcoló Quintilius Maximus, jelentősebb győzelmet is aratott, amire Marcus elfogadta a kilencedik, Commodus pedig a második imperátori üdvözlést.

99 (44. kép) A következő, 178. év tavaszán a katonai helyzet azonban súlyosbodott. Mind a szarmaták, mind pedig a germánok ekkor már nagyobb erőkkel támadtak a tartományokra, és a két Quintilius már nem volt képes feltartóztatni a rohamot. A budai oldal telepei ebben az évben és nem 169-ben, mint korábban gondolták, szenvedték el e háborúban a legsúlyosabb csapásokat. A szarmaták betörése elől az aquincumi polgárváros Duna-parti iparnegyedében menekülésszerűen elhagyták a díszedényeket, mézeskalácsmintákat gyártó műhelyeket. A kőfallal körülvett város nem került ugyan az ellenség kezére, de hogy a város lakói milyen veszélyes időket éltek át, mutatja a város kéf elmenekült tanácselnökének (II viri) a tanács tagjainak épségben maradásáért 178. június 11-én ajánlott oltárköve. Az eddigi megfigyelések arra utalnak, hogy az óbudai légiós tábor, valamint a katonaváros az aquincumi municipiumnál jobban megsínylette a 178. évi szarmata betörést. A kőfallal körülvett tábor teljes pusztulásáról azonban nem beszélhetünk. Az albertfalvai tábor területén ugyancsak kisebb épületkárokat figyelhettünk meg. A tábor körüli ipari és kereskedőnegyedet viszont felégették a szarmata csapatok. Súlyosabb károkat okozott a szarmaták ostroma a nagytétényi táborban. Teljes pusztulásról azonban itt sem beszélhetünk. A 178. évi szarmata támadáskor az aquincumi körzet polgári és katonai telepei tehát sokat szenvedtek, emberben és állatállományban sokat veszítettek. A fallal körül nem vett elővárosokban, táborvárosokban súlyos épületkárok is keletkeztek. Mindezek ellenére azonban óvakodnunk kell, hogy a régészeti tényekkel alá nem támasztható teljes és általános pusztulás képét rajzoljuk meg.

100 Több hónapon keresztül szorongatták a szarmata lovasok megújuló támadásai a táborok falai közé zárt helyőrségeket, és pusztították a táborok és polgári telepek környékét. Római részről ellentámadásra csak a nyár közepén került sor. Marcus Aurelius és fia, Commodus, augusztus elején hagyták el Rómát, hogy a veszélyesebbnek ítélt szarmata arcvonalon kezdjék meg a hadműveleteket. Mint általában Marcus Duna menti háborúinál, ez alkalommal is a testőrparancsnok M. Bassaeus Rufus érkezett meg válogatott osztagokkal elsőnek a hadszíntérre. Rufusnak még mielőtt a két császár eljutott volna a frontra, nemcsak a tartományból sikerült kivernie a szarmata csapatokat, hanem békére is tudta kényszeríteni a támadókat. A béke feltételeit nem ismerjük. Dio elbeszéléséből azonban kitűnik, hogy ezek kemények voltak. A szarmaták ugyanis követséget küldtek az időközben valószínűleg Sirmiumba érkezett császárhoz, és a békefeltételek enyhítését kérték. Közelebbről nem ismert könnyítéseket kaptak is, és nagyjából a 175. évi feltételek mellett újból megerősítették a szarmatákkal a kliens viszonyt. Marcus ezáltal végleg elállt attól, hogy a szarmaták földjéből római tartományt szervezzen. A pillanatnyi célt, a szarmaták leválasztását a dunai germánok szövetségétől, tartotta szem előtt. A felújított kliens viszony keretében a szarmaták fegyveres erejükkel támogatták is a kvádok elleni háborút, amely 179 nyarán Tarrutenius Paternus győzelmével ért fordulópontjához.

101 Ezt követően a rómaiak megszállták a kvádok és a markomannok területét. Az óbudai légió 855 lőnyi osztaga a Trencsón melletti Laugaricióban tartott őrszolgálatot. A szarmaták viszont az említett katonai segítségnyújtás fejében 179 végén újabb könnyítéseket kaptak. A legfontosabb volt ezek közül, hogy a rómaiak megszüntették a Duna-balparti tizenöt km széles tilalmi savót, sőt azt is megengedték a szarmatáknak, hogy Dacia tartományon keresztül kereskedjenek a roxolánokkal. A szarmatáknak ezzel több mint félévszázados törekvésük valósult meg. A felújult kereskedelmi kapcsolatok erős voltáról pedig beszédesen szól az alföldi szarmaták 7

* 99