Budapest története I. Az őskortól az Árpád-kor végéig (Budapest, 1975)
Gerevich László: BUDAPEST TÖRTÉNETE AZ ÁRPÁD-KORBAN
Békásmegyeren azt a sokdűlős határhasználatot találjuk, amely a Dunántúl szőlőművelő vidékeire jellemző, ahol a határ sok birtokos kezén oszlik meg. Békásmegyeren öt jobbágy telekhez a következő holdnagyságú szántófölddarabok tartoztak: 4 + 2 + 4 + 4+2+10 + 7 + 8 + 5 + 2 + 4+1 + 2 + 2 + 2 + 3+1 + 7 + 2 + 4 + + 4+ 2+1 + 2 — 85 hold, melyből 2 hold, azaz 2,5 százalék feküdt ,,a telken", és egy kaszáló tartozott hozzá. 150 A telek nem a talajjavítás érdekében, évenként váltott területen megtrágyázott föld neve volt, hanem olyan földdarabé, amelyen valaha állattartó település, szállás vagy jószágállás volt, és a hosszabb ideig tartó trágyázás termésjavító erejéről volt ismert. Már a XIV. századból is van adat arra, hogy a régi faluhelyet terra fimatá-nak mondják, a Tiszántúlon pedig ma is teleknek nevezik a régi faluhelyeket és a jószág állásának helyét. Minthogy Békásmegyer területén a tatárjárás előtt három falu volt, bizonyára valamelyik elpusztult állattartó falu helyét nevezték 1326-ban teleknek, amelyen a szóban forgó két hold is feküdt. Ezek szerint a telek nagyobb földterület lehetett, mert a kedvező fekvésű dunántúli faluk lélekszáma harminc-negyven háznép lévén, maguk az udvarhelyek elfoglaltak legalább ugyanennyi hold területet, amely mellett az utcák, szérűk, kertek, kertekalja területe még ennyire tehető, s így egy faluhely trágyás területére hatvan-nyolcvan magyar holdat kapunk. Békásmegyeren tizennégy szőlőbirtokosnak 1 — 10 holdas szántóföldjei feküdtek keverten. Tagányi Károly ezt a határhasználati módot a földközösségből eredezteti. A közös határt ugyanis kezdetben évente felosztották úgy, hogy minden határrészből minden birtokosnak jutott egyegy darab. Ezt a felosztási módot fűvönosztásnak nevezték. Amikor a XIII. század második felében a fűvönosztással felhagytak, nem tagosítottak, hanem megmerevedett a sokdűlős birtokhatár. A szőlők fekvését meghatározó oklevelekből tudjuk, hogy ilyen vidékeken a birtokosok a szőlőket sem egy tagban birtokolták, hanem a szőlőhegy különböző lejtőin, ami abból a szempontból volt a birtokos számára előnyös, hogy ha az időjárás az egyik határrészt sújtotta, a gazda a másik részen szüretelhetett. Ott, ahol a határ egy vagy két birtokos kezében volt, s ide sorolható a budai oldal falvainak többsége, ez a sokdűlős határ nem alakult ki. így Sasad határának fele a királyé volt, másik felét egy tagban birtokolták a Berki nemesek. A kettő között átmenetet jelent Óbuda nem káptalani része, ahol Vidos fia Miklós egy tagban bírt huszonhat hold szántóföldet, s ehhez a hegyen, Tapsa felé egy szőlő tartozott. 151 A budaihoz hasonló szántóföldi művelés lehetett a pesti parton, így Jenőn, ahol öt szabadoshoz tartozó szántóföldet és kaszálót említenek. 152 Beljebb, a pesti síkon viszont, ahol a tatárjárás óta érintetlen földek terjengtek, a kövér telkeket vették művelés alá, s ha ez kimerült, új termékeny földet kerestek és törtek fel. Sajnos, a termelés módját pontosabban megvilágító adataink nincsenek. A földből csak néhány termelőeszköz (mint ekevas, ásópapucs) került elő, és az is keltezetlen; csupán azt tudjuk mondani róluk, hogy középkoriak, de már évszázadhoz nem tudjuk kötni őket. Szőlő- Kedvezőbb helyzetben vagyunk a szőlőművelés eszközeivel. Buda környékén olyan sok szőlőMveies me t sz ő kés került elő, hogy már ez önmagában is sejteni engedi, hogy a bor a középkori Budavidék legjelentősebb termeivénye lehetett. A mai borkedvelő ember már nem is sejti, hogy az Óbudán, Rózsadombon, Tabánban vagy Sasadon termelt bor még külföldre is eljutott. Sőt híre külföldön túlélte a szőlőket, mert néhány évtizede, amikor a villák már ellepték a Sas-hegyet, Bécsben egy élelmes kocsmáros még árulta az „Ofner Adlersbergert". A szőlők Budán úgy kísérték végig a hegylejtőket, mint ma a Hegyalján vagy a Balatonmelléken. A délies meleg hegylejtőket mál-nak nevezték, mint ma is nevezik a Hegyalján, Erdélyben és Moldvában. Mái a mell szó mélyhangú változata, és tulajdonképpen a hegy elülső oldalát, mellét jelenti, úgy mint rókamái a rókaprém elülső, világos, hasi részét. Elkezdődött a szőlők sora Békásmegyeren, és megszakítatlanul húzódott a tebeséri Fenyőmálig (Arany-hegyig). A Solymári völgy déli oldalától az óbudai részen közelebbről meg nem határozott helyen a Papmái vagy Püspökmái, Előmál, Kereked és Bányaföld szőlőhegy terült el, folytatólag a Szemlő-hegy lábainál az Újmál, a Rózsadomb keleti lejtőin a Billemál, déli oldalán a Tusmánmál, nyugati lankáin pedig a tapsai szőlők húzódtak. 153 Gercsétől kezdve dél felé szőlők borították Nyék, Nándor, Sasad és Nevegy területén át a Csíki hegyekig az összes napos lejtőket. Művelés alatt állt a Várhegy délnyugati lejtője is, ahol már német elnevezéssel is találkozunk; 1312-ben az Ofenberg lábainál levő Eydel-t emlegetik, és szőlők borították vele szemközt a „kelenföldi" Román-hegyet (Nap-hegy), egészen a Székesfehérvárra vivő nagy útig. A tatárjárás akadályozhatta meg a Kispest (Tabán) és Kána között fekvő kétszáz holdnak, alighanem a
