Budapest története I. Az őskortól az Árpád-kor végéig (Budapest, 1975)

Gerevich László: BUDAPEST TÖRTÉNETE AZ ÁRPÁD-KORBAN

Gellérthegy déli oldalának a betelepítését. Budafok térségében viszont jórészt premontrei szerzetesek művelték a csőti és kocsolai szőlőket.

154 A szőlőművelés módjáról nagyon keveset tudunk. A termelt szőlő ismeretét is csak egy véletlen régészeti felfedezésnek köszönhetjük. Másfél évtizede a Várban, a Dísz tér 10. alatti pincében találtak egy betemetett kutat, amelybe XIV. századi betömése előtt sok szerves hulladék esett, A hermetikusan elzárt iszaprétegben a szerves anyagok teljes épségben maradtak fenn napjainkig. Az itt talált szőlőmagokról és kocsányokról szakemberek talán megállapíthatják, hogy milyen szőlőfajta maradványai. A Margit-tanú vallatás egyik kihallgatott ja említi, hogy a budai szüret Szent Mihály havában, azaz szeptemberben volt. A leszüretelt szőlő nedvét nem présházban, hanem a szőlők közt levő préselőhelyen nyomták ki, s a mustot innen bizonyára kétkerekű kordén szállították haza, a házzal összeépített pincébe. Az egyházak — így például a bélakúti apát - saját grangiájukban, majorházukban gyűjtötték össze a bort. A szőlők között szabadon hagyott területen volt a dézsmálóhely, a régi Kelenföldön ott, ahol a Hadnagy utca felért a Nap-hegyre. Lenn a falu szélén verték fel a veszprémi püspök emberei a sátrakat, amelyben az eladásra szánt dézsmaborokat árusították — ha ugyan az odavaló polgárok meg nem akadályozták az árusításban.

155 Hogy mennyit tehetett ki a Buda-vidéki bortermés, arra abból a megállapodásból következtethetünk, amelyet a püspök a dézsmákat bérbe vevő budai polgárokkal kötött. Szentendre, Szentjakab, Kelenföld, Nagy-Buda, Keszi, Örs, Nyék és Tétény egyévi bor- és gabonadézsmáját kerek 140 márka ezüstért vette bérbe a két említett patrícius. Tekintve, hogy a gabonatermesztés nem volt jelentős Buda körül, de meg a bérbe adásból folyó perek során sem említik soha a gabonát, elhanyagolhatjuk a bor mellett. A 140 márka ezüst nyolc helység között oszlott meg; egy helységre 17,5 márka esett, Ezzel a számmal összhangban van, hogy 1334-ben, amikor a pécsi káptalan a gyűdi borjövedelemből elégítette ki a pápai tizedszedőt, 17,8 márkát tett ki a helység bortizede, és ez megfelelt 1116 köböl bornak.

156 Tekintve, hogy a Buda-vidékre kikötött kerek 140 márka ezüst a püspököt illető tizedre vonatkozik, ennek tízszerese, 1400 márka ezüst a gyűdi elszámolás szerint 8777,5 köböl bornak, közel 750 hektoliternek felel meg. A püspököt azonban a tizednek csak a háromnegyede illeti, így a termésre 1000 hektolitert kapunk. Mivel pedig a két patrícius vitatott jogokat vett bérbe, és nagy volt a rizikó, biztosra vehetjük, hogy a tényleges termés nagyobb volt ennél az értéknél is, különben a két bérlő nem vállalta volna a kockázatot. Ilyen módon az ezer hektoliter nem a tényleges termést jelenti, hanem egy jóval alacsonyabb becsértéket, nagyjából mégis bepillantást enged a fővárosunk budai oldalán folyt bortermelés méreteibe. A Buda-vidéki gyümölcstermesztés legfontosabb emléke az említett Dísz téri kút. Ebben Kertgazdaság őszibarackmag és több dióhéj került elő. Feltűnő, hogy a hatszázötven év előtti diók legalább egyharmadával kisebbek a ma termesztett fajtáknál. Dió többnyire azokon a területeken fordul elő, ahol szőlőt termesztenek. Az óbudai szőlős vidéken, Kurszán vára közelében egy kút neve Dióskút volt. Szomszédságában kertet is említenek. A városszéli kertek gyümölcs mellett vetemény termesztésére is szolgáltak. Bizonyára itt termesztették az egyik tanúvallatásban említett sárgadinnyét. A tanú vallatás alkalmával az egyik váraljai asszony úgy határozta meg a napot: ,,Szent Gálkor (október 16-án), amikor levágják a káposztát" (quando inciduntur olera). A környéken számottevő káposztatermesztésről tanúskodik a Káposztásmegy er helynév, amely már a Zsigmond-korban ilyen alakban szerepel. Itt említjük meg, hogy a tanúvallatást kivonatoló nápolyi legenda Felhévízen kenderkötélről tesz említést, ami kendertermesztésre és házi kenderfonásra vagy kisipari kötél verésre mutat.

157 A mezőgazdasági iparágak közül egyedül a malomipart ismerjük fővárosunkban, de az a MezőXIII—XIV. század fordulóján már olyan fejlett volt, amelvhez hasonlót e korban nem találunk. ff

azdam

9'

1 Valóban a főváros természeti viszonyai olyan kedvező feltételeket teremtettek rá, mint sehol másutt Magyarországon vagy Kelet-Európában. A Buda körül fakadó bővizű hévforrások — mint már fentebb utaltunk rá — nemcsak azt tették lehetővé, hogy a fagymentes vízzel egész éven át hajtsák a vízimalmokat, hanem a Dunába való beömlésük alatt a hajómalmok téli működését is biztosították. Szórványos adatainkból is kiderül, hogy a Békásmegyer határában levő pazándoki hévizek (a Római fürdő vize) hajtotta vízimalmokon három birtokos osztozott — ha nem torzsalkodott — , s maga a pilisi apátság három malmot vallott itt magáénak. A felhévízi vizek (Lukács és Császár fürdő) egyháziak mellett magánbirtokosok malmát is hajtották, budai német polgárok pedig 1337 előtt már Stainmíl-t, kőmalmot is építettek e helyen. Adataink hiányossága az oka, hogy korszakunkban még nem említik Bánya (Árpád-forrás) hévízének malmát, valamint az alhévízi malmokat. A Rákos-patak hajtotta malmokról viszont már XIII. századközepi adatunk van.