Budapest története I. Az őskortól az Árpád-kor végéig (Budapest, 1975)

Gerevich László: BUDAPEST TÖRTÉNETE AZ ÁRPÁD-KORBAN

Megjegyzendő még, hogy Idriszi földrajza nem arab, hanem nyugati nézetet tükröz. Idriszi ugyanis szicíliai arab volt, Könyves Kálmán sógorának, II. Rogernek az udvarában élt, és értesüléseit jórészt olasz távolsági kereskedőktől szerezte, mint erre Budavár névalakja kapcsán alább kitérünk. Idriszi szóhasználatának az a kitétele, hogy Bács várost a ,,régi nagy városok" közé sorolja,

10 szintén nyugati szemléletre vall; ez ugyanis a civitas értelmezése lehet. Inkább találó Fügedi szembeállításából az, amit a nyugati és a magyar város külső megjelenésének különbségéről ír. Bár a XII. században még a nyugati város sem nyerte el középkor végi megjelenési formáját; házai kisebbek voltak, többnyire nem épültek össze, s több várost övezett palánk, semmint kőfal, ennek ellenére ezek megelőzték „váras" helyeink faluképbe illő, náddal fedett földházait, vályogházait, melyeket még palánk sem övezett. A nyugat-európai városi civilizáció a XII. századi Magyarországon inkább csak a két királyi székhelyen és néhány püspöki városban volt. Ezek mellett azonban kialakult Magyarországon egy autochton fejlődésű várostípus is, a „váras hely", amelynek megnevezéséből város szavunk fejlődött. Ha meg akarjuk ismerni ennek kifejlődését, szemügyre kell vennünk, hogy mik voltak a városalakulás történelmi előfeltételei a magyar társadalomban, és hogyan érvényesültek a városfejlesztő tényezők egyes helyeken. Munka- Az előmagyarok körében a társadalmi munkamegosztás a nemzetségen kívül etnikai munkamegosztas me

g

0sz

tásban jelentkezett. Ilyen viszony állhatott fenn a halász-vadász életmódot folytató, de a lovat is használó magyar nemzetségek különféle csoportjai között, kivált pedig a magyarok és a velük érintkező nomád irániak és félnomád bolgár-törökök között. Az etnikai munkamegosztás továbbélésére mutatnak a foglalkozást jelentő népnevek; ilyen a kazár fennhatóság idejéből származó régi magyar káliz 'khorezmi', utóbb 'pénzverő, pénzváltó' szó.

11 Ami a magyarság IX. század végi gazdasági helyzetét illeti, a mohamedán földrajzírók leírása szolgáltatja az egyetlen biztos alapot. Eszerint a magyarok állataikkal követik a friss legelőket, emellett sok szántóföldjük van, a telet pedig a folyók mellett halászva töltik el. Jellemző képe ez a félnomád életmódnak, amely keleti és magyar adatok alapján így képzelhető el: A folyók mellett sorakozó téli szállásokról tavasszal kivonulnak, a közeli „telkes" földeken elvégzett szántás-vetés után nomadizálnak, de búzaaratásra visszatérnek téli szállásaikhoz. A nyári behordás után a tarlóba vetik az őszig beérő kölest, s addig folytatják a legeltetést.

12 A természeti gazdálkodás fokán a népesség túlnyomó része önellátó, de az őstermelő életmód fenntartása mellett egyesek kézművességet is űznek. Honfoglalás előtti török jövevényszavaink közül az ács és szűcs tanúskodik a famegmunkálás, illetőleg a sátorszerkezet gyártása és a prémkikészítés iparáról, a szatócs 'kereskedő' pedig a foglalkozásszerűen űzött kereskede lemről. Foglalkozást jelentő régi magyar neveink (mint szántó, fonó, mosó) és szláv jövevényszavaink (mint kovács, takács) nehezen rögzíthetők egy szűkebb korszakhoz az időrendi értékű ismérvek hiánya miatt, a X. század végén azonban bizonyára már megvoltak nyelvünkben. A munkamegosztás X. század végi állapotáról István király veszprémvölgyi görög oklevelének hely- és foglalkozásnevei tanúskodnak: a Gerencsér 'fazekas' és Szántó helynév, valamint a szolgáltatók sorában említett révész, halász, ács, szőlőműves, kádár és esztergályos. Számuk a tatárjárás előtti oklevelekben meghaladja a harmincat, a továbbiakban a félszázat. Ezek az agrár életmódot folytató, de sajátos termékekkel vagy munkával adózó népelemek, ugyanúgy, mint Cseh- és Lengyelországban falunként elkülönülve laktak, amiről a foglalkozást jelentő falunevek is tanúskodnak. Heckenast megfigyelése szerint a X. századig visszavezethető foglalkozást jelentő helynevek főleg ott csoportosulnak, ahol Árpád-házi családtagok udvarhelyei voltak.

13 Az államszervezéskor a kézműves szolgáltató falukat a királyi udvarházak és várak ellátására rendelték. A csoportipar bomlása a XIII. század folyamán következett be, amikor a terményadózást a pénzzel való adózás váltotta fel, és a kézművesség fokozottan összpontosult a városokba és mezővárosokba; utcánként, negyedenként való elkülönülését mindamellett ott is megtartotta. Árucsere A többtermelésből eredő felesleg és az etnikai munkamegosztás már az Urai-vidéki magyaroknál árucserét indított el. A főként vadászattal foglalkozó előmagyarok prémfeleslegüket a steppelakó nomád irániakkal (szkítákkal, szarmatákkal, majd alánokkal) cserélték be különféle szükségleti cikkekre. E korai kereskedelmi kapcsolat emlékei a magyar nyelv iráni jövevényszavai, mint a fizet ige és a nemez, vászon, ing és kard szavak. Az I. évezred második felében került a magyar nyelvkincsbe a vásár szó az északnyugat-iráni vácsár szóból, mely a perzsában bazár alakot nyert.

14 Az állattenyésztés elterjedése eredményezte, hogy értékesíthető állatfelesleg keletkezett, és a prém, mint értékmérő mellé az állat (marha, tinó) sorolódott. Ugyanakkor a mozgékony lovas életmód a kalandozásokon való emberzsákmányolást és a távoli értékesítést tette lehetővé, ami együtt járt a bizánci és arab pénz megjelenésével. Az árucserének ezt a fokát tükrözi a mohamedán földrajzírók leírása az etelközi magyarokról. Gardizi szerint a házasuló magyarok által a