Budapest története I. Az őskortól az Árpád-kor végéig (Budapest, 1975)

Nagy Tibor: BUDAPEST TÖRTÉNETE AZ ŐSKORTÓL A HONFOGLALÁSIG

A Bellum Suebicum A budai határsáv katonai megerősítése ban a Rómával kliens viszonyban álló kvádok és szarmaták még készségesen felajánlották fegyveres segítségüket a polgárháborúra készülő pannóniai légióknak, most — amikor a dákoktól ütött csorba kiküszöbölésére Domitianus újabb hadjáratot szervezett — e kliens népek kereken megtagadták a fegyveres segélynyújtást. Domitianus a dák háborúk kellős közepén, egyelőre nem gondolhatott megbüntetésükre

40

. A katonai helyzet a dák hadszíntéren azonban rövidesen a rómaiak javára változott meg. Tettius Iulianus 88 őszén, Karánsebestől keletre, Tapae-nél súlyos vereséget mért a dákokra, és elfoglalta a hátszegi medencén keresztül Erdély szívébe vezető Vaskapu szorost

41

. Így megnyílott az út Dacia belsejébe. Sokak számára érthetetlen módon a római hadvezetés a következő évben mégsem a sarokba szorított dákok ellen ellen fordult, hanem a Duna menti germán és szarmata népek ellen kezdett új háborút. Ennek a változtatásnak, amely a harcok súlypontját Erdély szomszédságából a Duna középső szakaszára helyezte át, azonban igen nyomós okai voltak. Domitianus 89 elején, valószínűleg miután előbb az Antonius Saturninus lázadásától megboly gatott Rajna-vidékét útba ejtette, másodszor is Moesiába jött. A császári főhadiszállás elhelyezése nem hagyhat kétséget afelől, hogy Domitianus ekkor még a dákok elleni további hadműveletekre gondolt. Kközben a Duna középső vidékén azonban súlyos bonyodalmak merültek fel. A Duna-menti germánok a szarmatákkal szövetségben Pannónia megrohanására készülődtek. Cassius Dio szerint a mozgolódás a svébek, azaz a markomannok és kvádok részéről indult ki. A svébeket elkeserítette, hogy a császár moesiai főhadiszállásán tárgyalásokba bocsátkozott a velük ellenséges Lugii néppel, sőt az utóbbiaknak, igaz, hogy inkább jelképesen, katonai segítséget is küldött. Domitianus a római diplomácia hagyományos eszközeivel ekkor már az egykori kliens népek ellen későbbi időre tervezett büntető hadjáratot készítette elő. Nem számított azonban arra, hogy ennek visszahatása ilyen gyorsan és ilyen veszélyes formában jelentkezik. A markomannok, kvádok és a hozzájuk csatlakozó szarmaták megmozdulásával a dákok ellen készülő Domitianus hasonló helyzetbe került, mint Tiberius 6-ban, amikor Maroboduus ellen vonulva a pannonok és a dalmaták általános felkeléséről értesült. Domitianus sem tehetett egyebet, minthogy szakított a dákok elleni támadás tervével, de anélkül, hogy békét kötött volna Deeebalusszal, a fegyvert fogott dunai népek ellen fordult.

42 A háború a feliratok hivatalos szóhasználatában a bellum Germanicum, illetőleg Suebicum elnevezést kapta. A töredékes adatokból úgy tűnik ki, hogy a hirtelen átcsoportosított római seregek - amelyek egy része Tettius Iulianus vezetésével továbbra is a Vaskapunál tarthatta szemmel a dákokat több irányból vonultak fel a Duna-vidéki népek ellen. Az egyik hadoszlop, a frontra vezényelt carthagói XIII cohors urbana, tribunusa, a germániai harcokban kipróbált C. Velius Rufus vezetésével a Bánátból (per regnum Decebali) támadt rá a szarmatákra, majd a Duna-kanyartól nyugatra lakó germánokra. Egy másik hadoszlop közvetlenül Pannoniából, ahová a császár is áttette főhadiszállását, nyomult a kvádok és markomannok földjére. Az utóbbi seregrészben harcoltak a pannóniai légiók, valamint a Rajna vidékéről 89 elején ide irányított legio XXI Rapax. Majdnem bizonyos a moesiai sereghez tartozó legio II adiutrix részvétele a háborúban. A légiót utána ugyanis Aquincumban találjuk.

43 A Dunától északra működő seregrész egy alkalommal igen súlyos vereséget szenvedett. Kisebb római sikerekre a hadjárat után osztogatott kitüntetésekből következtethetünk. Döntő csapást azonban egyik népre sem sikerült Domitianusnak mérni, aki a hosszú háború kilátásától a feszült belpolitikai helyzet miatt is idegenkedve, kényszerítő körülmények között békét kötött a dákokkal. A 89. évi Duna menti háború mérlegére jellemző, hogy Domitianus ez év végén a Rajna-vidéki chattok, valamint a dákok (de Chattis Dacisque), de nem a markomannok, kvádok és szarmaták felett aratott győzelmeit ünnepelte diadalmenettel. Rómának az egykori kliens népekhez való viszonya a Duna vidékén továbbra is rendezetlen és feszült maradt.

44 A következő években a római kormányzat eléggé számolt ennek a helyzetnek a katonai vonatkozásaival. A stratégiailag fontosabbnak ítélt pontokon, s ezek sorába tartozott a dunai átkelőhelyekben gazdag és ezért könnyen sebezhető budai partszakasz, 89 után megerősítette a pannóniai határ védelmet. A svéb háborúban részt vett legio II adiutrix-et nem irányították vissza Moesiába, ahol a dákokkal kötött béke után a Drávától a Duna torkolatáig húzódó frontszakasz őrzésére hat légió (I Italica, I adiutrix, II II Flavia, V Macédonien, VII Claudia, XXI Rapax) elegendőnek látszott, hanem a szarmatákkal szembenéző budai határsávba helyezték a melléje osztott egyik lovas csapattal együtt (37 40. kép). A légió táborhelyét nem messze a budai Vigadó építésekor talált légiótemetőtől, a Bem tértől délre kereshetjük. A kísérő ala a légióval közös táborhelyet kaphatott, amennyiben nem a Bem téri tábort foglalta el. Az akkori táborépítkezéssel függhet össze a budai Várba felkerült építési felirat, amelynek töredékesen fennmaradt első sorai majdnem évnyi pontossággal megadják a vízivárosi légióstábor létesítésének idejét. A hatezer főnyi első vonalbeli sorkatonából álló teljes légiónak és egy újabb lovascsapatnak idehelvezésével a katonai súlypont, amely a budai oldalon addig az óbudai,