Budapest története I. Az őskortól az Árpád-kor végéig (Budapest, 1975)

Nagy Tibor: BUDAPEST TÖRTÉNETE AZ ŐSKORTÓL A HONFOGLALÁSIG

hagyta hátra. Ez utóbbinak a szomszédos műveltségektől ugyan színezett, de nagyjából mégis egységes megjelenésű emlékanyagán keresztül mérhető le nálunk a helyi gyökerű bronzkori műveltség virágzásának általános színvonala, amely nagyjából megfelel a Duna vidéke középső bronzkora műveltségi viszonyainak. A lakosság túlnyomó része az egész korszakon keresztül a folyók és a bővizű patakok mentén, aránylag nagy kiterjedésű telepeken élt. A legjobban ismert lágymányosi, Mező utcai telep legalább kilenc-tízezer négyzetméternyi felületet foglalt el. A magaslati telepek inkább a korszak második, de különösen a harmadik szakaszában nyomultak előtérbe. A budai Várhegy'esetében ugyan nem kizárt, hogy e helyet hosszabb megszakítás nélkül, az egész korszakon keresztül lakták. A jobban átkutatott síkvidéki telepeknél a sűrű lakottság, a második szakasz idején pedig a lakott terület terjeszkedése figyelhető meg. E jelenségek egyrészt a telepek huzamosabb ideig való használatára, másrészt a lakosság lélekszámának növekedésére utalnak. Az első két korszakban a telepek lakossága a kora bronzkoriakhoz hasonló gödörlakásokban élt. A második szakasz idején ezek mellett megtalálhatók a föld színére épült igényesebb sövényfalas lakóhelyek. A harmadik szakasz települési viszonyait egyelőre kevéssé ismerjük. A Duna menti Vatya-telepek gazdasági élete a földművelésen és az állattartáson alapult. A mezőgazdasági munka eszközkészlete azonban a tárgyalt időszakban lényegesen nem változott. Az új fémből készült munkaeszközök, ártűk, késnek is használt tőrök, vésők és balták, valamint az ugyancsak fegyverként is alkalmazott csákányok a termelésnek ebben az ágában még nem helyettesíthették az évezredes kőszerszámokat. A lakosság még sem a bronzsarlót, sem pedig az ekepapucsot nem ismerte. A korszak folyamán a mezőgazdaságban a termelőerők ennek ellenére igen jelentős mértékben megerősödtek, éspedig a fogatolt, valamint az igásló szélesebb körű alkalmazásával. Különösen jelentősnek ítélhető ebből a szempontból a háziasított lónak csontlemezekkel, zablapálcikákkal rögzített új típusú szerszámozása, amely nálunk a középső időszakban terjedt el,

47 valószínűleg a délkeletről szomszédos spirálbütykös kerámiát használó csoportok közvetítésével. A fogatolt és igásló használata a lakosság időszakos vándorlása nélkül lehetővé tette az állandó teleptől távolabbra eső földek megművelését, a betakarított termésnek (főként búza és árpa) szükség szerinti messzebb fekvő tárolóhelyekre szállítását, egyszóval a lakosság számának növekedésére való tekintettel igen lényeges vetésterület kibővítését. A mezőgazdasági eszközkészlet minőségi javulásának hiányában belterjesebb földművelés helyett ily módon nagyobb területek külterjes művelésével oldotta meg a bronzkori telepek lakossága a többtermelés feladatát. A Vatya-műveltség idejét megelőzően Budapest földjéből előkerült rézeszközök kivétel nélkül, s valószínűleg még a korai bronzkor fém eszköz- és ékszerleletei is a fémet ismerő betelepült csoportok darabjainak vagy a cserekereskedelem útján idekerült daraboknak tekinthetők. Tárgyi emlékanyaggal megalapozottan helyi fémművességről első ízben a Vatya-műveltség idején beszélhetünk. A helyi bronzöntés legkorábbi emlékei ugyan Budapest területén is csak a Vatya-műveltség második szakaszából (Ib) valók, de már ezt megelőzően a kalapált bronzhuzalból vagy körülnyírt lemezből készült ékszerek előállítása nem lehetett idegen Északkelet-Dunántúl lakossága körében sem. fémműves sírjából Települési formák Földművelés állattartás öntőminta a csepeli