Budapest története I. Az őskortól az Árpád-kor végéig (Budapest, 1975)

Nagy Tibor: BUDAPEST TÖRTÉNETE AZ ŐSKORTÓL A HONFOGLALÁSIG

típusú házak egyelőre hiányoznak. A lakóhelyek földbe mélyítettek, és három-négy egymás mellé felfűzött szabálytalan kör vagy tojás alakú gödörből állottak. Az egyik különösen védett és többnyire méhkas alakúan kivájt gödörben kapott helyet a lesározott, kör alakú peremes tűzhely, amely egyúttal kenyérsütésre is alkalmas lehetett. A tíz-húsz négyzetméterig terjedő alapterülettel rendelkező gödörlakások az ősközösségben élt társadalom legkisebb egységeinek, egy-egy családnak lakóhelyéül szolgáltak. Elsősorban a síkvidéki telepekről számon tartott hálónehezékek, állatcsontok jelzik, hogy a táplálkozásban a halászat és a vadászat még szerepet játszott. Edény- A budafoki magaslati telepről, ahol fazekasműhely elrontott, hibásan kiégetett edényeit szórmuvesseg az egyik felhagyott lakógödörbe, ismerjük a házi iparból már kinőtt edénykészítő mesterség anyagát. A hosszú nyakú, füles korsók, kétfülű amforák, széles szájú, zömök csuprok, seprődíszes nagy csöbrök, mély csonkakúpos tálak Budapest területén a legszebben képviselik a Csepel-típusú Nagyrév edónyművességét. ^ Fém- Sokkal szerényebb a fémművesség ránk jutott hagyatéka. A telepekről mindössze néhány muvesseg j-)

ronz ruhadíszt tartunk számon, amely közelről sem tükrözi az új fém használatának jelentőségét, amelyre a nemrég közölt diósdi öntőminták is rá világítanak.

43/a A csontból és kőből készített szerszámok aránylag gyakori előfordulása mindenesetre jelzi, hogy a fennálló cserekapcsolatok ellenére a nyersanyagforrásoktól távol eső telepeink lakosságának termelőmunkájában az új fém használata még korántsem vált általánossá. Temetők Teljes temetőt Budapest területén még nem tártak fel. így nem állíthatjuk, hogy az ismert sírcsoportok nálunk is nemzetségi temetőkhöz tartoztak.

44 A Csepel, Rádiótelepen kiásott temetőrész néhány sírja szórt hamvas temetésről tanúskodik, ami a proto-Nagyrév temetőkben megfigyelt rítus egyenes folytatásának tekinthető. Az általában sekély, tojás alakú sírgödörbe a tállal leborított hamvak két oldalán felsorakoztatva több, néha négy-nyolc edényt is tettek. Többrítusú, csontvázas, szórt hamvas és urnás a Békásmegyer, pünkösdfürdői temető, amelyen belül egyes sírcsoportok körülhatárolása is lehetséges. Gazdagabb bronzmellékletes sírra eddig még nem találtunk. B) Középső bronzkor A y atya- A Csepel-típusú Nagyrév-műveltség az i. e. XIX. századvégén vagy inkább a következő század iak^kuláta e

^

e

J®

n tartós érintkezésbe került olyan ló- és szarvasmarhatartó pásztor csoportokkal, amelyek a pontusi és helyi elemek összeötvöződéséből kialakulófélben levő Guntramsdorf—Drassburg-csoport köréből szakadtak ki. E pásztorok állataik számára újabb legelőket keresve, a Bécsi-medence és Burgenland irányából lassú mozgásban a Duna vonala mentén kelet felé vándoroltak, és elfoglalták az itteni lakosság állattartásra alkalmas területeinek jelentős részét. A jövevények természetesen a vándorlásuk vonalába eső Budapest területét sem kerülték el, amit a tekercselt pálcika rányomásával díszített, jellemző kis tölcséres szájú, füles bögréik, síkozott oldalú nyéllyukas kőbaltáik itteni előfordulása is jelez. A régészeti emlékanyag tanúsága szerint azonban nagyobb csoportjaik a budai hegyvidéktől délre nyíló és állattartásra alkalmasabb Fejér és Tolna megyei síkságon szóródtak szét (Kisapostag-csoport).

45 E sík vidéket kedvelő pásztornép, amelynek körében valószínűleg már kialakultak a patriarchális nemzetségi szervezet csírái, valamint a földműves telepeken még az ősközösségi társadalom termelési viszonyai között élő nagyrévi lakosság együttélése, majd fokozatos összeolvadása eredményeként alakult ki az i.e. XVIII. század folyamán, annak valószínűleg még az első felében, a Duna-kanyartól délre eső sávban a Vatyaműveltség csoportja, mely azután rövidesen a Duna—Tisza közének északi felére is átterjedt. Budapest területén önálló Kisapostag-települések hiánya, ugyanakkor a Duna-parton felsorakozó korábbi Csepel-típusú nagyrévi telepek további lakottsága, a telepanyagban felbukkanó Kisapostag-keramikával együtt elég világosan jelzi, hogy e körzetben a Kisapostag-elemek aránylag gyorsan felhagytak vándorló-pásztor életmódjukkal, és beleolvadtak az itteni paraszti jellegű műveltségbe. A kialakult Vatya-műveltség a Csepelnél jóval hosszabb időszakot, három-négy évszázadot (i.e. XVIII —XIV. század első fele) tölt ki fővárosunk történetében. E hosszabb időszak, a Mező utcai több rétegű telep figyelembevételével, két szakaszra (Vatya I és II), az első szakasz pedig további két alszakaszra (Vatya la és Ib) osztható. A könnyebb érthetőség kedvéért azonban a következőkben a korai vagy első (Vatya la), középső vagy második (Vatya Ib) és késői vagy harmadik (Vatya II) szakaszról beszélünk. Az időhatár az első és a második szakasz között i. e. 1700 — 1650 körül, míg a második és a harmadik szakasz közötti, e. 1450 tájékán vonható meg. A harmadik szakasz i. e. 1350 körül vagy nem sokkal utána zárható.

40 Budapest területén a bronzkori műveltségnek mennyiségben is leggazdagabb régészeti anyagát, amely telepekről, de főként nagyobb sírszámú temetőkből származik, a Vatya-csoport