Budapest története I. Az őskortól az Árpád-kor végéig (Budapest, 1975)

Nagy Tibor: BUDAPEST TÖRTÉNETE AZ ŐSKORTÓL A HONFOGLALÁSIG

5, A Zseliz-műveltség vonaldíszes edénye Békásmegyerről A fiatalabb vonaldíszes kerámia műveltségének zselizi csoportja A békásmegyeri telep ható volt a keramikus földműves kultúra (műveltség) egyik vagy másik eleme. Nemcsak délről, a Duna vonala mentén, hanem nyugat felől, ahol a Kisalföld és a Bécsi-medence körüli területen a vonaldíszes kerámia kialakuló műveltségének egyik központját határolta körül a kutatás, juthattak el ilyen ösztönzések a Duna-kanyar vidékére.

15 A remete-hegyi agancskapák, csiszolt csont ártűk és a városkúti együttes képviselhetik Budapest területén az újabb kőkor legkorábbi anyagát, még erősen visszanéző mezolitikus jelleggel. Ezeket követi, nem tudjuk milyen időközzel, a már nemcsak korban, de műveltségben is neolitikus, kottafejes díszű kerámiát használó embercsoport tabáni telephelye. Amíg az előbb említett együttesek valószínűleg a mezolitikus hagyományokban továbbélő népesség hagyatékát képviselik, addig a kottafejes kerámia népe idegen, valószínűleg a tőlünk nyugatra, északnyugatra fekvő területekről származhatott ide. Hasonlóképp idegen műveltséget jelent a kottafejes díszű lineárkeramika körében Északkelet-Dunántúl és Délnyugat-Szlovákia területén kialakult fiatalabb vonaldíszú kerámia zselizi műveltségi csoportja nálunk. A földműves-állattartó termelési mód e gazdag emlékanyagot hátrahagyó műveltségcsoport embereinek megtelepülésével vált uralkodóvá Budapest területén. A III. évezred első felében betelepült Zseliz-csoportok, akárcsak a Duna-kanyartól északra élt rokonaik, továbbra is kapcsolatban maradtak az Alföld északi peremvidéke szomszédságában kialakult bükki műveltségi csoporttal, amelynek emberei a kőeszközök készítése szempontjából még mindig fontos nyersanyag, az obszidián Tokaj környéki felszíni lelőhelyeinek birtokában voltak. A sokrétű későneolitikus zselizi műveltségű csoportnak fővárosunk területén a békásmegyeri dombháton, a mai Pünkösdfürdő és a Fővárosi Vízművek körzetében találták meg a legfontosabb telephelyét. Zselizi telepmaradványok azonban a budai oldal teraszain, a Dunára lejtő dombhátakon (Bécsi út, Tabán, Leányka út) végig követhetők egészen Nagytétényig, ahol a jelenlegi Kastélymúzeum körül e műveltség jelentősebb telepét ismerjük (a térképen 61, 73, 95, 100 sz.). A békásmegyeri dombháton a vízközelség kedvezett az állattartásnak és a lakosság élelemszerzésében továbbra is jelentős helyet elfoglaló halászatnak. A dombsortól nyugatra kitáruló síkságon a dunai iszappal takart termékeny föld kapás műveléssel biztosította a néhány száz főre tehető közösség gabonaszükségletét. A nem messze fekvő hegyvidék vadállománya pedig bőséges vadászzsákmányt nyújtott, amiről a telep állatcsont-anyaga is tanúskodik. A kedvező fekvésből adódó előnyök ismeretében nem meglepő, hogy e dombháton nemcsak az újabb kőkorban, hanem a későbbi időkben is mondhatni valamennyi őskori műveltség embere megtelepült. Az egyes zselizi teleprészeket aránylag rövid ideig használták, ami részben a vándorföldműveléssel függhet össze. A vízszintes sztratigráfia utalásai szerint az északi telep rész valamivel korábbi, mint a Pünkösdfürdő mellett feltárt lakóhelyek. Ez a jelenség is a lakosság kisebb helyváltoztatásával, odébbtelepülésével hozható kapcsolatba.