Budapest története I. Az őskortól az Árpád-kor végéig (Budapest, 1975)

Gerevich László: BUDAPEST TÖRTÉNETE AZ ÁRPÁD-KORBAN

'kopasz'-t jelentett, és jelenti maisa papok tonzúráját. A Csúcshegy irányából a Virágos-nyergen át jőve pedig a jellegzetes sziklagyep és sztyeprét flórájú, tehát évezredek óta fátlan tetejű Hármashatár-hegyre érünk, s így ennek Árpád-kori neve lehetett ,,Pilis"-hegy.

m Ezt az azonosítást alátámasztja a határ folytatása. A Pilis-hegyről ugyanis az óbudai határ leereszkedett az esztergomi nagy útra, majd továbbmenve felment a Tebeorra közepére, és innen Megyer és két Pócsernik

122 faluval határt tartva érkezett el a Dunáig. A Tebeorra a mai Arany-heggyel azonosítható, s így Óbuda régi határa a Hármashatár-hegy és az Arany-hegy összekötő vonalán húzható meg. Ennél nyugatabbra nem húzódhatott a határ, mert a Csúcshegy északkeleti lábánál, az ürömi vasúti megálló vonalában a középkorban Örs, másnéven Óbudaörs falu feküdt. Tebeorra azonosítása az 1355-i határjárásból is igazolható, mely az esztergomi nagy úttól kezdve ismét az 1212-i határon fut. Nevezetesen Fejéregyháztól északra a határ az esztergomi nagy út melletti szőlőkön vezet Örs határáig, itt átkel a nagy úton, és észak felé a Fenyőmái nevű hegylejtőn felemelkedve ér el a Tebesére vagy Tebeséri, mai nyelven ,,Tebe sírja" nevű helyre, ahol Megyerrel (Békásmegyerrel) lett határos. Tebeorra és Tebesére ugyanazon Tebe személynév összetételei az orr (régi magyar or 'a hegy kiemelkedő felső része') és sír ('halom, domb' jelentésű) földrajzi közszavakkal. Tebesérétől 1355-ben a határ keleti irányban egy nagy rétségen, a mai Mocsároson át érkezett el a Szent Lélek kereszteseinek malmáig, melyet a mai Római fürdő hévforrásának vize hajtott. Itt az 1212-i és 1355-i határ ismét kettévált, mert 1212-ben kelet felé folytatólag a Dunában végződött, míg 1355-ben dél felé fordulva a római vízvezetéknek a Szentendrei úton ma is látható pilléreit jelölték ki határul a királynéi és káptalani város között, és a határ csak a mai Árpád-híd vonalán futott ki a Dunára, hol a Margitsziget északi csúcsán végződött. (L. a térképmellékletet a II. kötet végén.) Áz óbudai határ ezek szerint a középkorban nyugat felé mélyebben hatolt a hegyek közé, és több erdőt foglalt magában, mint az újkorban. Ennek magyarázata egyrészt az, hogy az óbudai határ még azelőtt alakult ki, mielőtt a hegyek között levő falvak keletkeztek, másrészt az, hogy az óbudai udvarhelynek szüksége volt vadászó erdőkre, s a nagy határ akkor is megmaradt, amikor — a XII—XIII. század fordulóján — a város területe a prépostságra szállt. z eladó- A nagy területű óbudai határon kapta meg a prépostság a lakosok feletti bíráskodás jogát, a a

"#

02

^* vásárvámot és a borcsöbröket. Óbuda egy 1217-i oklevél szerint Fehérvárral és Pesttel azonos jogokat élvezett. Bár az oklevél, mint alább kitérünk rá, az 1230-as évek táján készült hamisítvány, annyit következtethetünk belőle, hogy Óbuda királyi telepesei akkor, amikor a város fő udvarhelyként szerepelt, Fehérvár jogaival rendelkeztek. A fehérvári királyi polgárok - javarészt olasz-vallon telepesek - XII. századi kiváltságaik szerint szabadon választották bírájukat, aki minden ügyben ítélkezett felettük, és országszerte vámmentességet élveztek.

323 Az óbudai udvarhelytől aligha független, hogy itt is voltak „olasz" telepesek. Bors ispán feleségének 1231-i okleveléből értesülünk, hogy az úrasszonynak nyolcvan márka ezüstje volt Were budai latin kereskedőnél kamatra kiadva,

124 ami nagyobb vállalkozásokba bocsátkozó polgárság jelenlétére mutat. Óbuda telepesei azonban nem sokáig örvendhettek feltehető kiváltságos helyzetüknek, mert a város feletti bíráskodást 1212-ben másodszor is a prépost nyerte adományul. Mit jelentett a préposti bíráskodás? A hívebb szöveget őrző, rövidebb 1212-i oklevélben az áll, hogy „sem billogos, sem ispán, udvarbíró", sem más nem bíráskodhat a budai egyház népei felett, csak a prépost. Mivel 1206-ban kapott az esztergomi érsek a királytól egy falut azzal, hogy sem udvarbíró, sem billogos, sem adószedő nem zaklathatja, 1212-ben pedig a Szent Sír kanonokrendje egy körülhatárolt birtokot azzal, hogy sem ispán, sem bíró nem ítélkezhet népeik felett, csak a rendház mestere, nincs okunk kételkedni a káptalan 1212-ben nyert bírói kiváltságában. A „billogos", a király ércbillogával kiküldött bíró, aki latrok és tolvajok felett ítélkezett, az aranybullát megelőző magyar bíráskodás jellegzetes intézménye volt, míg 1222-től a várispán „jobbágya" lett. Ennek megfelelően az 1273 előtt hamisított 1212-i adománylevélből a billogost már ki is hagyták, és a mondatot így fogalmazták :, ,Buda városában és területén a budai préposton kívül senki sem bíráskodhat. ' ' Mindkét szövegben megtalálható viszont az a hozzáfűzés, hogy ha az egyház földjén lakók vagy oda költözők a prépost ítélkezését nem fogadják el, veszítsék el földjüket, és költözzenek máshová.

125 Mivel a városlakó telepesek legfőbb kiváltsága a szabad bíró választás és bíráskodás volt, olyan helyeken, ahol az ítélkezés az egyházfő vagy az általa megbízott ispán kezébe ment át, a kereskedő és kézműves polgárság nem szívesen maradt. Ha az ottlakókat házuk, szőlejük még kötötte is egy ideig a városhoz, idegen telepesek, főként pedig tőkével rendelkező távolsági kereskedők beköltözése megszűnt, és megindult az átszivárgás a „szabad" királyi városokba. Ismeretes egy keltezés nélküli parancslevél, mely szerint II. Endre az 1212-i oklevélre való hivatkozással „a Budán lakó egyháziaknak és világiaknak, telepeseknek és jövevényeknek' ' elrendelte, hogy senki nem idegenítheti el a város területén fekvő házát, szőlejét vagy más ingatlanát a budai egyház sérelmére, tovább kimondta, hogy senki Buda város lakói közül, sem a