Budapest története I. Az őskortól az Árpád-kor végéig (Budapest, 1975)

Gerevich László: BUDAPEST TÖRTÉNETE AZ ÁRPÁD-KORBAN

királyi ház őrei, sem az ispánok és főpapok cselédei nem mentesek a prépost ítélkezése alól. Ez a fontos és sokat idézett oklevél azonban hamis, és azután kelt, hogy IV. Béla Óbudát állandóbb királyi székhellyé tette.

126 Ami a vásárvám eladományozását illeti, ugyanezt a jogot megkapták területükön a német lovagok 1211-ben és a Szent Sír keresztesei 1212-ben.

127 Vásár Óbudán bizonyára a kezdetek óta működött, mert tartozéka volt ez a főbb királyi udvarhelynek és a káptalani székhelynek egyaránt. Az a körülmény, hogy 1148-ban a káptalan nem kapta meg az óbudai vásár vámját adományul, nem jelenti azt, hogy ekkor még nem lehetett vásár, mert a királyi udvarok ellátásához szükség volt a vásárvámok jövedelmére, amint ez a pesti vásárvám példájából kitűnik. A terület és vásárvám eladományozása 1200 táján, majd másodszor 1212-ben éppenséggel arra mutat, hogy Imre és II. Endre idejében — kivéve az 1205-1212 éveket - Óbuda mint királyi tartózkodási hely háttérbe szorult. Bizonyára nem véletlen, hogy e két király negyvenéves uralma alatt egyetlen budai prépost sem viseke a kancellári tisztet. Ugyanerre mutat Óbuda fő mezőgazdasági termeivénye, a bor adójának eladományozása. Bortermő vidéken a szőlőművesek a minden termelő által fizetendő füstpénz, nehezékek (1 nehezék = 1/48 márka ezüst) és ököradó mellett csöböradóval is tartoztak az uralkodónak. A borcsöbör adóból (a csöbör hozzávetőleg 42 liter), elég jelentékeny mennyiség gyűlt össze a királyi udvari pincészetekben. Erre azonban szükség is volt, mert egy ebéden a király és kísérete ezer kenyeret, tizenkét ökröt és négy hordó bort fogyasztott el.

128 A csöbrök eladományozása tehát jelentékenyen érintette az óbudai udvar ellátóképességét. Az a körülmény, hogy az 1212-i adománylevél mindkét változata meghamisított formában Az adománymaradt ránk, felveti a kérdést, hogy mennyiben hihetünk a benne előadottaknak. Salamon levd hltele gyanús volta miatt szinte kirekesztette Budapest történetéből; Gárdonyi ugyan mindkét változatot hamisnak tartotta, de azon az állásponton volt, hogy mindkét hamisítvány egy eredetiből készült. Gárdonyi álláspontját bizonyíthatónak tartjuk, amiből az is következik, hogy a két változatban található közös részek árulják el, hogy mit tartalmazott az elveszett hiteles oklevél. Mint az elmondottakból is kiderül, az oklevél rövidebb formája, amely eredetit utánozni akaró formában maradt reánk, sok tekintetben hívebb szöveget tartalmaz, mint az átírásokban fennmaradt bővebb szöveg. Ha pedig e rövidebb oklevél írását összevetjük II. Endre eredetiben fennmaradt okleveleivel, arra az eredményre jutunk, hogy a hamisító olyan pontosan másolhatta az eredetit, hogy felismerhető egy írnok jellegzetes kezevonása: az 1212-i oklevél előképét ugyanaz írta, aki II. Endre 1209-i kiváltságlevelét a garamszentbenedeki apátság részére.

129 Ez pedig nyomós érv amellett, hogy a prépostság csakugyan rendelkezett II. Endre 1212-i privilégiumával. Az ebben foglalt jogok azonban idővel elégtelennek mutatkoztak. Ekkor a kívánt jogok biztosítására új oklevelet gyártottak, úgyhogy az eredetit lemásolták; a szükségesnek vélt mondatokat beszúrták, ezzel szemben az oklevél végét erősen lerövidítették, például a méltóságnévsorból tizennégy nevet elhagytak. Mi lehet beszúrás ebben a hamisítványban? Mint láttuk, az Imre király adományára vonatkozó rész mind diplomatikai, mind történeti szempontból igazolható, csupán a négy tömény (negyvenezer) sókocka adományozásával szemben merül fel kétség. Az oklevél szerint a prépostságnak joga volt négy tömény sót Pozsonyon vagy Mosónőn át történő kivitelre a határra szállítani, a király ugyanis itt váltotta át pénzre a töményeket. Mivel a tatárjárás után a sókockák kiutalásának rendszere megszűnt, és 1248-tól már csak sóaknaadományokról olvasunk.

130 így a fenti hamisításnak is csak a tatárjárás előtt volt értelme. Emellett szól az is, hogy a később készült bővebb hamisítványba már be sem vették a tömények számát. A hamisítás valószínűleg az 1233-i beregi egyezmény előtt készült, amikor sor került a magyar egyházaknak kiutalandó só megállapítására. Ez a kiutalás ugyanis ,,az egyházak privilégiumainak tartalma alapján" történt, mint az egyezséglevél közli. Az egyházak valóban felkészültek a nagy osztozkodásra, amint erre a régebbi adományleveleken történt vakarásokból következtethetünk. Két olyan hiteles eredeti privilégium maradt ránk, amelyen a régebben kiutalt só mennyiségét kivakarták, és új számot írtak helyére: a bakonybéli apátság 1131 körüli oklevelén a sexmüia (hatezer) és a borsmonostori apátság 1224-i oklevelén a mille (ezer) beírása vakaráson történt; az előbbi esetben valószínűleg sexcentos (hatszáz), az utóbbi esetben biztosan ducentos (kétszáz) állt az új beírás helyén. Ugyanezek a körülmények indíthatták a óbudai prépostságot új, változott szövegű oklevél készítésére. Lehet, hogy az oklevelet végül fel sem használták, mert négy tömény helyett csak kétezer sókockát utaltak ki nekik, ami harminckét márka helyett csak húsz márkát ért, míg Borsmonostor megkapta az utólag beírt ezer sókockát.

131 Az 1233 táján készített hamisítvány ban valószínűleg még néhány kisebb bővítés helyet kapott, ugyanakkor a város határának eladományozását és a határleírást, mely mindkét változatban megtalálható, nem tartjuk betoldásnak.