Budapest története I. Az őskortól az Árpád-kor végéig (Budapest, 1975)

Gerevich László: BUDAPEST TÖRTÉNETE AZ ÁRPÁD-KORBAN

várost településkontinuitás köti össze az ide telepített német polgárvárossal, viszont a középkor végi és mai Sopron között társadalomkontinuitás áll fenn, mert német polgársága intézményeivel együtt olvadt be a helyi és környékbeli magyar társadalomba. Mivel az említett kétféle kontinuitás között határesetek is vannak, és a középkori városokra vonatkozó forrásanyag is hiányos, a besorolás nem mindig történhet meg egyértelműen. Krakkó esetében pl. kétségtelen, hogy a magdeburgi joggal 1257-ben alapított mértani alaprajzú város a régi városhoz képest településkontinuitással létesült, viszont a Wawel várban és a váralján a XIII. század közepén a tatárjárás pusztítása ellenére társadalomkontinuitás áll fenn, amit a lengyel királyság biztosított. Csak közvetett kontinuitás esete forog fenn az úgynevezett romkontinuitás esetén, amikor a régi lakosság teljesen kipusztult vagy elköltözött; a pusztát romos épületeivel együtt új települők vették birtokba, s benne vagy mellette megtelepedtek. Az új települők lehetnek a kipusztultakkal azonos etnikumnak; ilyen a XVII. században megszállott hajdúvárosok többsége; lehetnek környékbeli más etnikumúak: ilyen a bizánciak által az avaroknak átadott Szerem vár, mely körül már ezt megelőzően az avarokkal a környékre költözött szlávok telepedtek meg, végül lehetnek messziről jött idegenek, mint a népvándorlás során a római birodalomba beköltözött germánok. Az idegenből jött barbárok felhasználták a római úthálózatot, és birtokba vették a romokat mint védelmi központot, de szívesebben telepedtek a romok mellé saját települési szokásaikat követve, semmint a romok közé, melyeket újjáépíteni amúgy sem tudtak. Romkontinuitással kell számolnunk a várostörténészek megállapítása szerint az Alpoktól a Dunáig terjedő egész római területen, így Pannoniában is. Ha a régi romokat a népvándorlás népei megszállatlanul hagyták, s csak évszázadok vagy évezredek múlva veszik új települők birtokba, mint nem egy pannóniai várost, avagy a romokat csak ideiglenes hajlékul használják, mint a szardíniái pásztorok a kőkolosszusokból egymásra rakott őskori nurágokat, ott nincs okunk a kontinuitás semmilyen formájáról beszélni. A népvándorlás kori kontinuitás milyenségére írott források a legritkább esetben adnak választ. A régészeti kutatás többnyire meg tudja állapítani egy település pusztulását és újbóli megülését, de hogy a puszta állapot néhány napig vagy egy nemzedéket meghaladó ideig tartott, hogy az új megszállók azonosak-e a régi lakosokkal, avagy csak azonos etnikumúak, hogy áz elköltözöttek nem egy szomszéd településen őrzik-e a „társadalomkontinuitást", mindent összevéve, hogy a kontinuitás milyen fajával állunk szemben, arra nem tud választ adni. A kontinuitás minőségének kérdésében a helynevek fennmaradása adhat választ, amennyiben ismeretes a vizsgált korszak előtti és utáni helynévanyag. Társadalomkontinuitás esetén a telephely körüli helynevek minden formája (helységnév, víznév, hegynév, erdőnév stb.) továbbél, s csupán annak a módosulásnak (hangváltozás, népetimológia, természetes kicserélődés) van kitéve, ami az élő helynévanyagot mindenkor jellemzi. Településkontinuitás esetében is megmarad a környező helynevek egy hányada, de sokkal nagyobb módosulást szenved, ami az idegen átvétel nyomán való torzulásból és a népi fordításból ered. Romkontinuitás esetén a település körüli helynevek, amelyeket csak a folyamatos földhasználat őriz, kihalnak, és néhány nagyobb víz nevén kívül legfeljebb egyes várak és városok neve marad meg. Amikor a városok nevei is eltűnnek, mint Dáciában, a kontinuitás semmiféle formájáról nem beszélhetünk. A nagy folyók nevét a népvándorlás népei egymásnak adták át, anélkül, hogy településeik között bármilyen kapcsolat lett volna. Ha a kontinuitás kérdésének egyebeknél nagyobb figyelmet szentelünk, annak oka elsősorban az, hogy ez a kérdés az európai várostörténet alapvető kérdése. Nevezetesen az a körülmény, hogy a római város továbbélt-e lakóival avagy romjaiban, hogy csupán közvetve gyakorolt hatást a városfejlődésre, avagy az új település római befolyástól mentesen fejlődött, más-más arculatúra formálta a középkori várost. Az ókori civilizáció által nem érintett területen sem érdektelen, hogy mi volt az előzménye a középkori városnak, sőt ennek régészeti felkutatása például Lengyelországban lényeges segítséget adott a városkeletkezés megismeréséhez. Ha a fentebb említett gazdasági és társadalmi előfeltételek meg is teremtik a városalakulás lehetőségét, s a földrajzi és településtörténeti adottságok meghatározólag is hatnak a város helyére, a városképződés aktív erők beavatkozása nélkül nem indul meg. A középkorban a fejedelmi vagy földesúri akarat az az aktív erő, amely a település helyének kiválasztására és a város fejlesztésére elhatározólag hat, nem tagadva, hogy ebben az érdekelt polgárságnak is cselekvő szerep jut. Aktív városfejlesztő tényezők: a telepítés, a vásárengedélyezés, a várépítés és a kiváltságolás. A telepítés lényegében a munkamegosztás, a vásárengedélyezés az árutermelés, a várépítés pedig az államszervezet helyi szervének kifej lesz -