Budapest története I. Az őskortól az Árpád-kor végéig (Budapest, 1975)

Gerevich László: BUDAPEST TÖRTÉNETE AZ ÁRPÁD-KORBAN

tése, végül a kiváltságolás az ezek révén létrejött városi közösség életmegnyilvánulásainak biztosítása. Telepítésen értjük azt a ténykedést, amikor egy föld ura (uralkodó vagy földbirtokos) telepi- Telepítet tési megbízott (lokátor, soltész, kenéz) vagy vállalkozó csoport közreműködésével lakosságot költöztet egy helyre összegyűjtés vagy csoportos átköltöztetés formájában. A lakosság összegyűjtésének előfeltétele a ,,szabad költözés" elismertetése; ennek nemlétében vagy akadályoztatása esetén az áttelepülés szökés formájában jöhet létre. A telepítés célkitűzését tekintve lehet gazdasági, katonai vagy ritkán ideológiai hátterű (vallási, politikai, művelődési). Ami a gazdasági haszonvételt célzó telepítéseket illeti, különbséget kell tennünk a falusi, mezővárosi és városi telepítések között. A falutelepítés rendszerint egy földterület mezőgazdasági használatba vételét célozza, és őstermelő elemeknek (mint földműveseknek, állattenyésztőknek, halászoknak) életmódjuk folytatására alkalmas helyen való megtelepítése formájában jön létre. A telepesek etnikai különbözősége vagy a környezettől való idegen volta közömbös a telepítő számára. Etnikai szempontnak annyiban van jelentősége, hogy a telepítendő etnikumnak a föld hasznosításában gyakorlottnak kell lennie, ezért például erdős vidékre irtásban járatos földműveseket, havasi legelők kihasználására hegyi pásztorokat telepítenek. Az eltérő életmódot folytató etnikumok összetelepítésének ott van jelentősége, ahol a munkamegosztás fokozása a cél. Különböző életmódot folytató népelemek együttélése már őstermelők között is munkamegosztást teremt, a már meglevő munkamegosztást pedig fokozza, emellett a termelési tapasztalatok kicserélése révén a technikát fejlettebb szintre emeli. Még jelentősebb a speciális ipart űző és kereskedő népelemek összetelepítése olyan helyen, ahol a lakosság főként mezőgazdasági termeléssel foglalkozik, és kézművessége kevéssé differenciált. Egy ilyen telepítés mindenképpen fellendíti az árucserét, magasabb szintre emeli a kereskedelmet, és elindíthatja a városi fejlődést. Idegenből jött telepesek a középkori városi fejlődés jellemző kísérői. Nyugat-Európában a kora középkorban frízek és szírek, a Karoling korban „latinok", „frankok", flandriaiak és zsidók; Kelet-Közép-Európában az utóbbiak mellett főként németek, valamint olasznak nevezett vallonok és lombardok, Kelet-Európában pedig görögök, örmények és izmaeliták (mohamedánok) adták az idegen városi telepesek zömét. A különböző népelemek összetelepülésének világtörténeti méretű példája, a népvándorlás okozta latin-germán egymásra hatás az európai várostörténet neves művelői, Ennen és Schlesinger szerint éppenséggel a középkori városi fejlődés egyik elindítója volt. Ebből magyarázzák, hogy a középkori iparos-kereskedő város klasszikus formájában a Szajna és Rajna között azon a területen alakult ki, ahol a latinok és germánok közötti érintkezés a legerősebb volt. Mivel etnikai és életmódbeli eltérések egy népen belül is vannak, bizonyos interetnikus termékeny egymásra hatás az egy országon belüli összetelepülők között is létrejöhet. A középkorban latinul hospes-nek, magyarul vendég-nek mondott telepesek nagyrészt hazai áttelepülők voltak; ebből a társadalmi rétegből került ki amez óvárosi telepesek zöme, de megnyitotta kapuit előttük a városi polgárság is. A városba, mezővárosba költözés indítékai között döntő szerepe volt a földesúri kötöttségektől való szabadulásnak. A viszonylagos szabadság kívánatossá tette a városi létet; ezt fogalmazta meg a középkori szólásmondás: „A városi levegő szabaddá tesz." Amíg a fejlődése kezdetén levő társadalmakban a vásárt a közösség hívja életre, és a közösség Vásárlétesités felügyelete alatt áll, addig a társadalmi rétegződés előrehaladtával a vásár az uralkodó vagy tartományúr jogává válik; ő vámolja és védi, ő állapítja meg idejét és helyét, természetesen figyelembe véve saját érdekeit, a társadalom igényeit és a kereskedelem útjait. A vásártartás gyakorisága jórészt az árucsere élénkségétől függ, s így a vásár periódusai és a gazdasági fejlettség között szoros kapcsolat van. Figyelmen kívül hagyva a kezdetleges alkalmi vásárokat, megfigyelhető, hogy a rendszeres árucsere a havi vásárokkal kezdődik, majd a hónap osztódásával a heti vásárok felé tart, s ez fejlettebb fokon a hetenként kétszeri vagy többszöri vásározásig fejlődik. Az árutermelés viszonyai között ezekhez társulnak a távolsági kereskedelem évi, úgynevezett országos vásárai és a szűkebb körzet forgalmának napi piacai, míg az állandó vásár sajátos viszonyoknak köszönheti létrejöttét, Ami a kezdeteket illeti, rendszeres vásár ott alakult ki, ahol a lakosság időszakonként összegyülekezett, „sokadalom" támadt; ennek időpontját pedig nemcsak kezdeti fokon, hanem a feudalizmus viszonyai között is főként a kultikus összejövetelek, vallási ünnepek szabták meg. A kultikus összejövetelek időpontja a vallást megelőző korban a legkönnyebben észlelhető időszakos égitestváltozáshoz, a teleholdhoz vagy az újholdhoz igazodott. Tacitus Germániájában (IX. c.) írja, hogy a germánok holdtöltekor vagy újholdkor gyűlnek össze. A szasszanida birodalomban a hónap huszonötödik napja volt vásártartásra ajánlatos.