Budapest története I. Az őskortól az Árpád-kor végéig (Budapest, 1975)

Nagy Tibor: BUDAPEST TÖRTÉNETE AZ ŐSKORTÓL A HONFOGLALÁSIG

Néhány sírós temetőből származhat három kisebb méretű, ezüst lemezfibula közelebbről ismeretlen óbudai lelőhelyről. Formai és technikai szempontból megfelelő darabokat eddig nem ismerünk magyarföldi zárt leletből. Mindhárom lemezfibulát kevés szál fűzi a IV. századvégi V. század eleji félkorongos fejlapú, úgynevezett gót ízlésű, Duna-vidéki és a pontusi lemezfibulákhoz. Az óbudai példányok jellegzetességei mint a laposan lekerekített, félkorongos fejű gót fibuláktól eltérő patkó alakú fejlap, a Cmi-Brigetio-típusú hun kori fémtükrök keretszerű zegzugvonalas felület díszítésére emlékeztető vésett ornamentika — a gót fibulák körén túl a Kaukázus vidékére vezetnek, ahol a fibulaviselet szempontjából ez idő tájt egyedül a szarmata törzsek, elsősorban az alánok jöhetnek számításba.

11 A lakosság A fentebbiekben áttekintett emlékanyag alapján természetesen merészség volna a budai oldal kérdése j

lun k

or

j megszállóinak népiségére határozott következtetéseket levonni. Mégis, ha tekintetbe vesszük a Budafoki úti keleti germán sírleletet, továbbá, hogy egyrészt az áttört díszű, sokszögű fülbevalók igen gyakran a Pontus-és Duna-vidéki keleti germánok nagy lemezfibuláival társulnak, és általában germán környezetben kerülnek elő, másrészt az óbudai kis lemezfibulák Kaukázus vidéki szarmata-alán összefüggésekre utalnak, nagyon valószínűnek látszik, hogy a budai oldal kora hunkori megszállói a keleti germán és szarmata (alán) népek soraiban kereshetők. Nem gondolhatunk azonban a 380-ban Acpuincumtól jó délre letelepített keleti gót, alán és hun népcsoportra, amely a hun korszakban különben sem játszott már szerepet Valeria területén. Az itteni régészeti emlékanyag történeti értékelésénél megítélésünk szerint az eurázsiai lovas pásztorok politikai és katonai szervezetét szükséges szem előtt tartani. Ennek figyelembevételével szinte magától értetődő, hogy a hunok a 430-ig határvidéknek számító kelet-dunántúli sáv megszállásához korábban meghódolt népcsoportokat vettek igénybe. Az utóbbiak hagyatékának tartható területünk V. század első harmadára keltezhető keleti germán és alán-jellegű régészeti emlékanyaga, amely arra utalhat, hogy a hun korszak első évtizedeiben a Budapest területén átmenő fontos dunai átkelőhelyek őrizetét és egyszersmind az itteni katonai táborokban (Óbuda, Nagytétény) visszamaradt romanizált lakosság szemmel tartását — a régészeti leletekből sejthetően - idehelyezett germán és alán csapatok látták el. A pesti oldal megszállóira a jelzett időszakban egyelőre még nem mutathatunk rá. Nemrég egy nagyobb sírszámú, részben keleti germán jellegű temető feltárása kezdődött megRákoscsaba határában, amelynek jövőbeni kiértékelése az asding vandálok elvándorlásának kérdéseire és területünk hun korának korai évtizedeire is fényt vethet. A pesti oldalról eddig nyilvántartott késő IV. V. századi magányos sírok lelőhelyeiből viszont már most is levonhatjuk azt a tanulságot, hogy nemcsak a IV. század végén, hanem a hun korszakban is változatlanul a Rákos-patak völgye vonzotta az itt megszállt népcsoportokat.

12 A hun korszak Mint említettük, 430 után megszűnt Kelet-Dunántúl határvidék jellege. Ugyanakkor a 430-as második vagy évek elején a hun törzsszövetség politikai szerkezetében is jelentős változások mentek végbe. szakasza ^ nyugati hun törzszövetség fejedelmének, Uptárnak halálával (430) a nyugati és keleti hun törzsek vezetése testvérének, az addig is rangban első Rua (Rugila) kezében egyesült. Nagyon valószínű, hogy ezzel egy időben a hun főfejedelem szálláshelye, amely 412-ben még a Pontus vidékén volt, a Kárpát-medencébe helyeződött át.

13 A harmincas évek elejével megváltozott katonai, politikai, kereskedelmi-földrajzi viszonyok kétségtelenül Kelet-Dunántúl hun kori megszállására is visszahatottak, és módosították annak formáit a hun korszak második szakaszában. Az aránylag kevés és ma még mozaikszerű régészeti és történeti adat ellenére sem merészség talán fölvetni ennek néhány valószínű összefüggését. A hun birodalom összeomlása után egy türk nevű hun népet találunk a Dunántúl északkeleti részén, asadagokat (Sadages). Úgy véljük, hogy ezek akkor szállták meg ezt a területet, amikor Kelet-Dunántúl határsáv jellege megszűnt, és ezzel együtt a germán és alán határőröket is részben a nyugatabbra tolódott határsávba telepítették. A Keszthely téglagyári alán fülkesír, a csornai lemezfibulás és a lébényi kardmellékletes germán sír, a Győr, Széchenyi téri temető keleteuropid rasszelemeket mutató csontvázai jelezhetik Nyugat-Dunántúl hun kori foglalóinak germán—alán rétegét.

14 A Dunántúl átrendezésével kapcsolatban a harmincas években KeletDunántúlt viszont újabb hun csoportok szállták meg. Útmutatásul szolgálhatnak erre többek között a dunántúli hun bronzüstök. Ezek közül az intercisait és valószínűleg a brigetiói darabot a római kori táborok területén találták.

15 A hun kori bronzüstök függetlenül attól, hogy vallásos vagy gyakorlati célokat szolgáltak-e (valószínűleg mindkét irányban helytelen volna általánosítani), a hunok jellemző bronzedényeinek tekinthetők. Elég csak a borovojei üst aranyijas és tollmintás arany lemezes környezetére utalnunk.

16 A hun kori üstök lelőhelyein tehát jogosan hun környezettel, kisebb-nagyobb számú hun csoportok (társadalmi vagy katonai egységek) jelenlétével számolhatunk. A brigetiói és intercisai hun üstök tehát érvül szolgálhatnak arra nézve, hogy lelőhelyükön, az intercisai és valószínűleg a brigetiói táborban, egy ideig hun megszálló csapatok tartózkodtak. Intercisából egy másik adatot is idézhetünk, amely az ottani hun megszállás időpontjára is rávilágít. A bajuszos és szakállas férfimaszkot ábrázoló ládikaveret

17 ma-