Budapest története I. Az őskortól az Árpád-kor végéig (Budapest, 1975)

Nagy Tibor: BUDAPEST TÖRTÉNETE AZ ŐSKORTÓL A HONFOGLALÁSIG

zad elején talált utat Aquincumba. A sima testű, középső részükön ívelten kiszélesedő (entasis) oszloptörzseket egy darabból faragták. Az emlékanyagban elenyészően kisszámú az egy vagy több csipkézett akantuszlevél-sorból képzett korinthoszi oszlopfő.

11 A legszebb az Ammon-maszkos, amely valószínűleg a város keleti főútvonalát díszítette. Az emlékanyagban a korinthoszi fejezetek sima élű levelekre leegyszerűsített változatai, az úgynevezett teltleveles, egy- vagy több soros oszlopfejezetek uralkodnak (77. kép). A keltezett, lelhelyes példányok alapján használatuk a II. század elejétől egészen a IV. századig követhető. A teltleveles oszlopfők egyszerűbb és gazdagabb felépítésű változatai a III. század közepéig egymás mellett éltek. Az egyik óbudai leihelyű, kalászi mészkőből faragott kosaras oszlopfő ékvéséses levélpárjaival képviseli a késő római — bizánci ízlést. Az oszlopokra helyezett szalagpárkányok a császárkorban általánosan elterjedt késő attikai architrávok keresztmetszetét, profilját mutatják. Gazdagabb az épületeket koronázó kőpárkányok (geison) hagyatéka. A stukkópárkányok szempontjából is igen jelentősek ezek az asztragalvagy tojássorral, fogazással, zsinórdísszel, akantusz vagy szív alakú levelekkel, növényi indával, makkos levélsorral díszített, több sávos kőpárkányok (78. kép). Aquincumban is általánosan elterjedt, hogy a koszorúpárkányt felül még tragikus maszkot ábrázoló homlokzati téglákkal, terrakotta antefixumokkái díszítették. A lelhelyes és rétegben megfigyelt példányok eddig II. századi épületekről származnak (79. kép). B) Kőfaragás, relief- és kerekplasztika A korai ala-sírkövek A Domitianuskori kőfaragó műhelyek A kőfaragás legkorábbi anyagát a sírkövek tartották fenn. A sírkőállítás gyakorlatát az I. század középső évtizedeitől kezdve tudjuk nyomon követni.

12 A budai auxiliaris tábor Claudius—Nero-kori helyőrsége, az ala Hispanorum I hagyta ránk a legkorábbi sírköveket. E lovas csapat sírkövei felépítésben, a mellékjelenetek témaválasztásában szorosan csatlakoznak a borbolyai sztélékhez, mintegy az ottani sírplasztikát ültették át hozzánk. A budai ala-sírkövek két változatra különíthetők szét. Az elsőt a Nertus-sztélé képviseli. Jellemző erre a gazdag architektúrakeretelés. A Nertus-sztélé Ti. Iul. Rufus, itáliai műveltségű mestertől készített borbolyai sírkövét idézi. A másik változat képviselője Ti. Claudius sírköve, mely teljesen eltekint az architektúrakeretelés alkalmazásától. A borbolyai hagyományt C. Iul. Rufus és C. Petronius sztéléi jelentik ebben az esetben. A korai sírköveket az auxiliaris vicusban kereshető a/a-műhely készítette. E műhelyhez a Carnuntum körzetéből még Tiberius korában áthelyezett ismeretlen ala itt letelepült mesteremberei is csatlakoztak. A sírfeliratok az utóbbiak közvetítésével tértek át a t. m. /j.Jformula használatára, mely a későbbi bennszülött sírköveken egészen a II. század első harmadáig továbbélt. A késő Flavius-kori sírplasztika formagazdagodását tükrözik a legio II adiutrix és a melléje osztott lovas csapat 92 — 3. évi harcokban elhunyt katonáinak sírkövei. A Vigadó téri kövek nem egy műhelyben készültek. A mellképes és lovas alakos sírkőtöredék a hispán csapat eltávozása után tovább dolgozó ato-műhelyből került ki. Ugyanakkor a légiós katonák sírköveit a teljes létszámmal idehelyezett légió több évtizedes gyakorlattal rendelkező kézműves kőfaragói készítették. A kőemlékek utóbbi csoportjában tűnik fel Aquincum területén első ízben az elhunyt teljes alakábrázolása, valamint a II. században oly kedveltté váló nagy babérkoszorúval díszes sírkőtípus. Az ala- és a /egrio-műhelytől független Reginus nagyméretű sírtáblája, amely noricumi sírkőtípust képvisel. 92. Marcus Aurelius császár helyi mészkőből faragott portréja a Március 15. téri tábor területéről