Budapest története I. Az őskortól az Árpád-kor végéig (Budapest, 1975)

Nagy Tibor: BUDAPEST TÖRTÉNETE AZ ŐSKORTÓL A HONFOGLALÁSIG

rűsítése is megtörtént ekkor.

144 E kiépült támaszpontokról indult el 328-ban a római csapatok támadása, ami a későbbiekbó'l következtetve elérte kitűzött céljait. Az aldunai limestől elszorított nyugati gótok és taifalok ugyanis nyugat felé kerestek kárpótlást, és a bánáti roxolán-szarmatákra, majd a Körösök vidékén élt vandálokra támadtak. Az előbbiek, miután az eddig szolgasorban tartott honfitársaikat felfegyverezték, és a rómaiaktól is segítséget kaptak, 332-ben sikeresen visszaszorították a gótokat. A Marostól északra lakó szarmaták és vandálok viszont nem tudtak ellenállni a gótok és szövetségeseik nyomásának, és — kimozdítva helyükről — a valeriai limes északi szakaszára zúdultak. A támadás súlypontja Aquincumtól délre, a Campona — Intercisa közötti szakaszra nehezedett.

145 Az intercisai és camponai auxiliaris táborok elpusztultak. A harcok az óbudai táborváros területét is érintették. A 259 -260. évi támadás után mindenesetre ez volt az észak-valeriai határsáv legsúlyosabb megpróbáltatása. A birodalmi kormányzat ezt követően még helyreállította a határvédelmet. Camponában I. Constantinus vagy közvetlen utóda idejében kezdődött meg a tábor újjáépítése. Az intercisai tábort is aránylag rövid idő alatt rendbehozták.

146 Az új táborokat a falsíkból kiugró, legyező alakú saroktornyokkal és patkó alakú közbenső tornyokkal erősítették meg. Az ilyen tornyokat, amelyek a mélységben tagolt védekezés céljaira kitűnően megfeleltek, első ízben Diocletianus és Galerius limes-építkezései alkalmazták Pannoniában. Majd I. Constantinus idejében, 326 328 között az aldunai limes mentén is hasonló típusú erődöket emeltek a Daphne-terv keretében. A vandál—szarmata támadás után a valeriai frontszakaszon ugyancsak az ilyen „Eskü téri típusú"-nak jelölhető erődök váltak uralkodóvá. A fentebb érintett limes-katasztrófát követő esztendőben az Alföld roxolán szarmata lakosságát súlyos belső társadalmi harcok rázták meg. A Bánátban és a Maros Körösök vidékén élt szolgarendű szarmata törzsek (Limigantes), amelyeket röviddel azelőtt a Liberi Sarmatae néven ismert uraik felfegyvereztek a gótok ellen, fellázadtak, és elűzték földjükről a szabad szarmatákat. Az utóbbiak egy része a Körösöktől északra, a kvádok keleti szomszédságában megtelepült vandál viktofálokhoz menekült. Másik részük, úgy látszik, családostól a szomszédos római tartományokban talált menedéket, ahonnan Thracia, Scythia, Macedonia és Italia földjére telepítették őket. A többiek a Duna Tisza közére szorultak vissza, amely továbbra is a szabad szarmaták birtokában maradt. A Duna - Tisza közti szarmaták északi, nagyjából a budai oldallal szembeni területen élt csoportjai rövidesen kvád fennhatóság alá kerültek. A valeriai iimesszel szomszédos szarmaták ereje ily módon több évtizedre megtört.

147 Ezzel egyidőben viszont megnövekedett a Duna-kanyar vidékén a kvádok politikai befolyása, amelynek veszélyes megnyilvánulásai egyelőre még nem mutatkoztak. A budai oldal I. Constantinus közvetlen utódai (Constans 351-ig) és II. Constantius első éveiben (357-ig) a harmincas évek végén helyreállított erődláncolat védelme mögött aránylag nyugalmat élvezett. Majd újból megkezdődtek 356 — 57 telén a bizonytalanság és félelem évei. Ekkor szinte egyidőben támadtak az Alpoktól északra fekvő dunai tartományokra germán és iráni szomszédai. Az alemann juthungok Raetiába törtek be. A Duna-kanyar körüli keleti kvád törzsek, szarmata vazallusaikkal együtt, Valeria északkeleti határvidékét fosztogatták. A szabad szarmaták déli csoportjai Pannónia secunda, míg a 334-ben önállóságukat kivívott Limigantes szarmaták ( ?) Felső-Moesia területén portyáztak. A Valériába hatolt kvád-szarmata portyák ez alkalommal Aquincum körzetét is végigdúlták. A telepek szempontjából ez a betörés súlyosabb következményekkel járt, mint az ugyancsak pusztító 332. évi szarmata- vandál támadás. II. Constantius elsőnek a juthungokat szorította ki Raetiából, majd seregével sietve Pannoniába jött. Megjelenésére a kvádok és szarmaták visszahúzódtak a Duna bal partjára, míg a császár Sirmiumban ütötte fel főhadiszállását, a következő évre tervezve a barbárokra sújtó hadjáratot. A kvádok és szarmaták felbátorodva azon, hogy a rómaiak részéről várt rögtöni visszacsapás elmaradt, 357 — 358 telén a Duna befagyott jegén több helyen átkelve újból rárontottak a Valériától Felső-Moesiáig terjedő határszakaszra. A császár erre tovább már nem halogatta a Duna-vidéki barbárok elleni hadjáratot. A római sereg 358 márciusa végén támadásra indult. Valószínűleg Bononiánál (Maláta) hajóhídon kelt át a bal partra, s miután szétugrasztotta a bácskai szabad szarmatákat, majd északabbra a kvádok seregét is megfutamította, békére kényszerítette a Duna Tisza közének szarmata-germán törzseit. Az utóbbiak hódoltatása a pesti oldal közelében történhetett; utána a császárt Brigetióban találjuk, ahol a kvád Vitrodorus fejedelmet szorította arra, hogy elismerje a szövetség (foedtis) formájába öltöztetett politikai függést. Visszamaradt még a bánáti és Maros-vidéki Limigantes szarmaták megbüntetése. A rómaiak az olténiai taifalokkal és a Duna Tisza közi szarmatákkal szövetségben három oldalról támadtak rájuk, E túlerőnek a Limigantes szarmaták nem állhattak ellent, és kényszerültek elfogadni a rómaiaktól diktált kemény feltételeket. A szolga-szarmatáknak el kellett hagyniok a Bánátot. Jó messze a római tartományoktól, a Tisza Maros Körösök szögletébe telepítették őket. Elhagyott szálláshelyeiket II. Constantius a viktofalok függésétől röviddel azelőtt felszabadított szabad szarmatáknak engedte át.

148