Budapest története I. Az őskortól az Árpád-kor végéig (Budapest, 1975)

Nagy Tibor: BUDAPEST TÖRTÉNETE AZ ŐSKORTÓL A HONFOGLALÁSIG

Az Aljöld népei 11. Constantius háborúi után I. Valentinianus erődépítkezései A 374. évi kvád — szarmata betörés I. Valentinianus Aquincumban A rómaiak 358. évi hadjárata közel fél évszázadra meghatározta az Alföld etnikai képét, és döntően átalakította az ottani politikai és hatalmi viszonyokat. A kvádok politikai befolyását, amely a korábbi évtizedekben a Duna-Tisza közén erősen érvényesült, sikerült egy időre meggyöngíteni. Ugyanakkor a szabad szarmaták politikai súlyát a római kormányzat igyekezett emelni. A kvádok, illetőleg viktofálok fennhatósága alól kivonta az északi szarmata törzseket. A Duna Tisza közén élő, valamint a Bánátba visszatelepített szabad szarmatákból a rómaiak vazallus (foederatus) törzsszövetséget szerveztek, amelyeknek élére a császár az egyik megbízhatónak ítélt bennszülött fejedelmi sarjat, Zizaist állította. A Limigantes szarmatákat a Maros Tisza Körösök vidékére szorították, ahol délről és nyugatról is a szabad szarmaták Zizais-féle vazallus törzsszövetsége fogta közbül. A IÀmigantes szarmaták 359. évi kétségbeesett kísérletét, hogy tudniillik a császárt Aquincum közelében rajtaütésszerű megrohanással elfogják, római részről a fegyverfogható férfilakosság kiirtásával torolták meg. A IÀmigantes szarmaták politikai jelentősége ezzel megszűnt.

149 Legkésőbb II. Constantius háborúit követően, amikor a rómaiak az Alföld népességét telepítésekkel átrendezték, és a Zizais-féle vazallus szarmata fejedelemséget is életre hívták, épülhetett meg a Duna-kanyar Újfehértó, Debrecen Alduna között az a magyar kutatásból újonnan felismert sáncrendszer, amely mögött a birodalommal szövetséges alföldi népek nemcsak saját birtokállományukat, hanem egyúttal Kelet-Pannonia és Moesia határvidékeit is védték az észak vagy kelet felől jövő támadásokkal szemben.

150 II. Constantius szarmata háborúi után vagy másfél évtizedig aránylag nyugalom volt a valeriai határsávban. Csupán egy ízben, 365-ben hallunk arról, hogy a szarmaták és a kvádok betörtek Pannónia területére. Lehetséges, hogy mindkét nép megmozdulását hasonló indokok váltották ki, mint a Rajna vidékén az alemannokét, akik a rómaiaktól nem kapták meg a számukra ajándék címén évenként rendszeresen folyósított pénzösszeget, és az elmaradt segélyt ezért zsákmányszerzéssel igyekeztek pótolni.

151 A támadó szarmata törzseket ezért nem szükséges az alföldi sáncrendszeren kívül keresnünk. Röviddel e kvád —szarmata betörést követően a pannon származású I. Valentinianus (364 375) még egyszer hozzálátott a pannóniai határvédelem átszervezéséhez. E munkálatok egyúttal a valeriai határsáv történetének utolsó fejezetét nyitják meg. Equitius illyricumi hadseregfőparancsnok felügyeletével legkésőbb 367-től kezdve megindultak a kvádokkal és szarmatákkal szembenéző limes-szakaszon az erődítési munkálatok. A kvád frontszakaszon a táborok kijavítása mellett a kiserődök, őrtornyok (burgi) láncolatát sűrítették. Valeria északi határsávjában 370 és 372 között folyt nagy erővel az erődépítkezés. Ezzel majdnem egy időben, jó mélyen a keleti kvád törzsek földjén, katonai támaszpontok (praesidiaria castra) építését kezdték meg. A kvádok és szarmaták — ,,akik szomszédságuk, valamint szokásaik és harcmodoruk hasonlóságánál fogva jól megértették egymást" — szétválasztására irányulhatott az Alföld északi, külső sáncvonalának őrtornyokkal megerősítése (Hatvan Gombospuszta). A Duna két oldalán, ugyancsak még 372 előtt kijavították, sőt helyenként átépítették a táborhelyeket (így Intercisa, Contra Aquincum, Castra Constantia). A Duna-jobbparti sávban azonkívül a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején hasonlóképp sűrítették a kiserődök, őrtornyok számát. A budai oldalon a Tabánban és Békásmegyeren tártak fel egy-egy ilyen őrtornyot; ezek sora észak felé folvtatódik Szentendréig, sőt azon túl Esztergomig.

152 (45. 50. kép) A kvádokat már a földjükön épülő erődök és az ezzel együttjáró áttelepítések elkeserítették. Betetőzte mindezt Valeria katonai kormányzójának, Marcellianusnak alávaló cselekedete, aki tárgyalások ürügyével vendégül hívta meg a keleti kvád törzsek fejedelmét, Gabiniust, s amikor az távozóban volt, meggyilkoltatta. Marcellianus székhelyén, Aquincumban történhetett ez a szörnyűség. A vendégbarátságot igen komolyan tartó Duna-balparti népek körében az eset óriá i felháborodást váltott ki. A kvádok, a Duna Tisza közén élt szabad szarmatákkal együtt, fegyvert ragadtak, és 374 nyarán betörtek Pannoniába, ahonnan a mozgó sereg egy részét még 373-ban átvitték Africába Firmus lázadásának leverésére. A támadás elsőnek a Dráva Száva közti határtartományt (Pannónia secunda) érte, ahol Sirmium ostromával is megpróbálkoztak a barbárok. Majd innen északnak fordultak, és Valériába törtek, ahol a belső erődített városok oltalma alatt Equitius igyekezett az ellenállást megszervezni. Az ott állomásozó mozgó seregből az ellenség feltartóztatására kiküldött két légiót a kvádok és a szarmaták azonban szétverték, és csak akkor hagyták el a tartományt, amikor híre érkezett, hogy Galliából erősebb római sereg közeledik a rend helyreállítására.

15:5 A következő év (375) tavaszán a császár is elindult Trierből Pannoniába. Útközben fogadta az elébe járuló és békét kérő szarmata követséget, amelyet azonban azzal utasított el, hogy majd a helyszínen vizsgálják ki ügyüket. Pannoniába érkezve a császár Carnuntumban ütötte fel főhadiszállását, és a kvádok elleni támadó háborúra készült fel a nyári hónapok folyamán. A nyár végén a császár a galliai csapatokkal a Duna-kanyar vidékére előreküldte Merobaudes