Katona Csaba - Rácz Attila: Hangulatjelentések a fővárosból 1988. októberétől 1989. októberéig - Budapest Főváros Levéltára Forráskiadványai 11. (Budapest, 2010)

A hangulatjelentések elé

Ebben az idézetben a korszak szinte összes kulcsszava és -kifejezése ott sorjázik. Érzékelhető: a folyamat megállíthatatlanságát immár világosan látta szinte mindenki.

Ha nem is a reformerek diadalának jele, de legalábbis elgondolkodtató az alábbi kérdésfelelet jellegű feljegyzés a Társadalompolitikai Munkabizottság, az MSZMP művelődés- politikáját tárgyaló, június 13-ai ülésének anyagából: „Miért van szükség a művelődéspolitika új koncepciójára? Azért, mert a párt 1958-ban fogalmazta meg az álláspontját.”

Közben június 2-án az MSZMP és az EKA egyeztető tárgyalásainak első fordulója eredmény nélkül ért véget, 10-én azonban sikerült megállapodni. Ennek nyomán ugyancsak 1989. június 13-án az Országházban megkezdődtek a Nemzeti Kerékasztalnak keresztelt politikai egyeztető tárgyalások az EKA és az MSZMP, valamint a társadalmi szervezetek és mozgalmak, a „harmadik fél” között az átmenetről. A Nemzeti Kerekasztal eseményei aztán rendre témát szolgáltattak - értelemszerűen - a hangulatjelentőknek is.

Június mégis leginkább egy konkrét esemény hónapja lett. Ekkor a legfontosabb - tán nem túlzás, hogy máig ható - mozzanat Nagy Imre és társai újratemetése volt, amit az itt közölt források is egyértelműen tükröznek. Ennek a kegyeleti, ám egyúttal politikai aktusnak már az előkészületei is komoly visszhangot váltottak ki a társadalom szinte minden rétegéből. Természetesen kiből ilyet, kiből olyat. A „rémhír” szó használata aligha írható a véletlen számlájára, és némileg meglepő 1989-ben olvasni az „uszító” szót: , Június 16-a közeledtével Nagy Imre és társai temetésére való készülődés minden híre (rémhíre) és eseménye élénken foglalkoztatta a lakosság többségét. A vélemények mindinkább megoszlanak. A többségnek tűnő vélemények szerint a rehabilitáció, a megemlékezés önmagában helyes lépés. Ugyanakkor sokan vannak, akik az előkészületek során tapasztalt, néha »uszítónak« is minősített hangulatkeltést helytelenítik. Többen úgy fogalmaznak, hogy ez a demonstráció túlzott. »Soha senki nem kapott ekkora végtisztességet a magyar történelemben« - hangzott el. Mások szerint a temetés - társadalmi megbékélést hozva - hozzájárulhat, hogy ezután a közös jövőnk nem kevés ügyével foglalkozhassunk.”

Maga az újratemetés még inkább megosztónak bizonyult. A jelentések ezt világosan tükrözik, sőt nyíltan ki is mondják. Egymással ütköző, egymásnak gyökeresen ellentmondó véleményekről kaphatunk hírt a források révén. Talán nem érdektelen hosszabban idézni ezek egyikét. Megint felhívnánk a figyelmet a szóhasználatra, hiszen volt, akit meglepett a szovjetellenes fellépés némely megnyilvánulása ezen az eseményen: „Az eseményről erősen megoszlanak a vélemények. Egyrészt: helyeslik, hogy sor került ennek a tragikus és sok vitát, indulatot kiváltó ügynek a részleges lezárására. A temetést impozánsnak, méltóságteljesnek minősítik. Örülnek, hogy nem került sor rendzavarásra. Másrészt: a közvélemény, főleg a párttagság egy része becsapottnak érzi magát, mert az ellenzék egyes képviselői éles szovjet- és kormányellenes politikai demonstrációra használta fel azt az alkalmat, amelyet a megbékélés, a gyász, a nemzeti összefogás jegyében rendeztek. Több kritika érte emiatt a pártvezetést is, amely hagyta kicsúszni a kezéből az egész eseményt és lehetőséget kínált arra, hogy a párt »kollektív bűntudattal« szemlélje a szertartást.”

26