Katona Csaba - Rácz Attila: Hangulatjelentések a fővárosból 1988. októberétől 1989. októberéig - Budapest Főváros Levéltára Forráskiadványai 11. (Budapest, 2010)
A hangulatjelentések elé
Grósz a mélyülő válság okait visszavezette a „az ellenzéki alternatív szervezetek szélsőséges elemeinek uszító magatartására is”. Hangsúlyozták, hogy „nyugodt átmeneti időszakra van szükség, ha az ország egy demokratikus, pluralista, vegyes tulajdonú piacgazdasággal rendelkező szocialista társadalmat akar kifejleszteni. Állítható, hogy Budapesten az emberek nagy többsége anarchia és katasztrófa nélkül akar valódi társadalmi és gazdasági reformokat”. A fenti dilemmákon kívül a hangulatjelentők világosan látták, hogy a párt megosztása öngyilkosság volt, és felvetették, hogy a nézetkülönbségek nem kerülhetnek az utcára, hanem az országnak inkább a gazdasági problémákkal kellene foglalkoznia. A pártszervezetekben, az aktivisták körében visszatetszést keltettek a hangulatjelentésekkel kapcsolatos ellenérzések, pedig ahogy vallották: „a világon minden pártnak, szervezetnek joga, kötelessége és érdeke, hogy ismerje saját tagsága (kormányon lévő párt esetén a közvélemény) hangját”. Azonnal etikai kérdést csináltak belőle: az úgynevezett alternatív szervezetek is gyűjtik az információt, a közhangulatot nemcsak feltérképezik, de ugyanúgy agitálnak, szítják a tömeg hangulatét. Ekkor már tehették: 1989. január 10- én ellenzéki nyomásra az Országgyűlés megszavazta, január 24-én pedig kihirdették az egyesülési jogról szóló 1989. évi II. törvényt, így az addig féllegális alternatív szervezetek bejegyzése előtt immár semmilyen akadály nem tornyosult. A külpolitikában a lengyel Kerékasztal-tárgyalásokra tekintettek nagy várakozással, amelyek 1989. február 6-ától április 4-éig tartottak. A lengyel kormány kezdeményezte a tárgyalásokat a betiltott Szolidaritás Szakszervezettel és más ellenzéki csoportokkal, hogy hatástalanítsa a már hatástalaníthatatlan társadalmi nyugtalanságot. Más jelentések révén egyre erősödnek ama kép kontúrjai, mely szerint a párttagság számára a változás túlságosan gyorsnak bizonyult, és a többség nem is igazán értette, mi is zajlik körülöttük. Gondoljunk csak bele: Erich Honecker 1989. január 19-ei beszédében még azt mondta: „A berlini fal még ötven vagy akár száz esztendő múlva is állni fog, ha nem szűnnek meg azok az okok, amelyek fölépítését annak idején szükségessé tették”. Kádár János részt vett a február 20-ai KB-ülésen, ahol a megnyitó beszédet ő mondta el. Kádár beszédében kifejezésre juttatta, hogy továbbra is aktívan részt kíván venni a munkában, továbbá kötelezőnek tartja magára nézve is az 1988. májusi határozatokat. Senki sem tudhatta, hogy ez a reformok támogatását jelenti-e. Az I. kerületben a hangulatjelentések olvasói szinte lehetetlennek tartották, hogy el lehessen választani a lényegest a lényegtelentől, az igazat a hamistól, és a párt megosztottságát tudták ismételni. A többpártrendszer bevezetésének kérdése kapcsán nehezményezték, hogy nem hallgatták meg a tagság véleményét a határozathozatal előtt, de elismerték, hogy „a politikai versenyhelyzet az MSZMP-nek is jót tesz [...], bár még nem látjuk, hova is vezet”. Sokan féltek a visszarendeződéstől, és már feszegették a rendőrség és a honvédség különválasztását a hatalomtól - márpedig ez a lépés mindenkor a diktatúrák felszámolásához vezető utat jelentette. 21
