Katona Csaba - Rácz Attila: Hangulatjelentések a fővárosból 1988. októberétől 1989. októberéig - Budapest Főváros Levéltára Forráskiadványai 11. (Budapest, 2010)
A hangulatjelentések elé
Az V. kerületben szívesen vették volna, ha a február 10-11-ei KB-ülés hozzászólásait is olvashatták volna, mert csak a főtitkári előadói beszédhez és a hivatalos közleményekhez fértek hozzá. Mintha itt is meg lett volna az igény az egységre, a KB-ülés elemzése kapcsán is a torzsalkodás elkerülése volt a legfontosabb szempont. Szükségesnek tartották egy rendkívüli pártértekezlet vagy pártkongresszus összehívását is. A hírekben egy később „megszokottá” váló tényező is megjelent: oly sok bejelentett bombariadó után házilag készített bomba robbant a kettes metróban az Astoria és a Deák tér között. Külpolitikai téren az afganisztáni orosz kivonulás, Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter közel-keleti utazása, és a csehszlovákiai tüntetések váltottak ki nagy érdeklődést, és nyilvánosságra hozták, hogy a lengyel Vöröskereszt jóvoltából előkerült egy dokumentum a katyni vérengzés áldozatairól. Ez egyértelművé, hogy a gyilkosságokat 1940-ben követték el, amikor német megszállók még nem tartózkodhattak a területen. 1989 februárjának végére nyilvánvalóvá vált, hogy a mindjobban sűrűsödő és gyorsuló, egyúttal sokszor kiszámíthatatlannak tűnő események a korábbiakhoz képest fokozott aktivitást igényeltek az évtizedekig kényelembe merevedett felső pártvezetéstől is. Az például világosan megfigyelhető volt, hogy az új pártvezetők sokkal mozgékonyabbnak bizonyultak, mint az „öregek”. így Grósz Károly a hónap során Baranya megyébe, Medgyessy Péter pedig Hajdúszoboszlóra látogatott. Kis túlzással: ilyen mobilitást utoljára talán Marosán Györgynél lehetett tapasztalni, aki az 1956. évi forradalmat követő „nehéz hónapokban” járta az országot. Eközben február végén az Erdélyben élő magyar kisebbséggel már nem csak a hírekből vagy a szolidaritást - milyen rosszízű és pártzsargon-szerü is volt sokáig e szó! - kifejező különféle tüntetésekkor találkozhatott az átlagpolgár, de az aktivitás e téren is felszínre tört: részükre 14 000 főt befogadó menekülttáborokat kezdtek építeni. Feltűnést keltett az is, hogy az újonnan kapott világbanki hitelt már nem lehetett korlátlanul elkölteni, hiszen azt csak meghatározott célokra vehette fel a magyar állam. így aztán az a szilárd vélemény alakult ki és gyökeresedett meg, hogy az ország szorult helyzetét kihasználva a Világbank diktálja a feltételeket - ennek az elképzelésnek az erejét mutatja, hogy ez a frázis még napjainkban is vissza-visszaköszön. Sok ember felkapta a fejét arra a hírre is, hogy november 7-ét törölték a hivatalos ünnepek sorából, május 1-jén pedig a jól megszokott felvonulás helyett nagygyűlést kívántak szervezni. A jelentések azt látszanak igazolni, hogy a többség immár változtatásra képtelennek tartotta a közép- és alsószintű alapszervezeteket (vagy ekkora már meg merték fogalmazni ebbéli véleményüket), mivel azok nem tudták „megemészteni” a február 10-ei KB-határozatokat, főleg pedig 1956 megítélését, elsősorban Pozsgay Imre bejelentését. Az MSZMP VIII. Kerületi Pártbizottságának 1989. februári jelentése szerint a kerületben igen elkeserítőnek tartották, hogy „hogy a Politikai Bizottság egy tagja ilyet megengedhet magának, kétségbe vonják jóhiszeműségét, politikai realitásérzékét, sőt még az is 22
