Források Budapest múltjából V./a 1950-1954 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 9. (Budapest, 1985)

ELŐSZÓ

Ahhoz kétség sem fér, hogy a régi magyar közigazgatás nemcsak a konzervatív kormánypolitika ellensúlyozására bizonyult alkalmatlannak - ezt egy adott államrend közigazgatásától aligha kívánhatnánk - de még a nyilas rezsimet is szinte egészében kiszolgálta. Ennek ellenére az új népi demokratikus kormányzat az állami feladatok ellátását az 1945 januárjától újjászervezett igazgatási gépezetre bízta. Döntésében az újjáépítés sürgető szükségleteiből, a nemzetközi szerződésekben előírt kötelezettségekből és a nemzeti összefogásban rejlő erőforrások hasznosításából indult ki. A fordulat évétől azonban az MDP felső vezetése arra az álláspontra helyezkedett, hogy az 1945 óta végbement részleges változások ellenére gyökeresen új államigazgatásra van szükség. Igaz az is, hogy az országban létrejött ideiglenes törvényhatóságok és képviselőtestületek nem tudták és nem is tudhatták betölteni önkormányzati funkciójukat. Budapesten a helyzet az országostól némileg eltért. A főváros 1873-tól mindvégig megőrizte a városi önkormányzat, a városi autonómia egyes elemeit. Jóllehet mindez az ellenforradalmi rendszer uralmának idején egyre szűkebb területre szorult, de a városvezetésben - a rohamosan jobbra tolódó államvezetéstől eltérően - fennmaradtak polgári liberális vonások. A Törvényhatósági Bizottság közgyűlése a náci megszállásig esetről esetre nyilvánosságot biztosított progresszív megnyilvánulásoknak is. Az autonómiát egyre jobban szűkítő kormányzat nyomása alatt a városvezetés többkevesebb korlátozással önálló gazdálkodást folytatott, rendelkezett a városban befizetett adók meghatározott hányadával, vállalatai jövedelmével stb. A budapesti „Városháza" erőfeszítéseket tett a világvárosi rang megőrzésére is. Az éleződő osztályellentétekkel és a lényegében már akkor Nagy-Budapestként élő települések problémáival azonban nem tudott megbirkózni. 1945-ben sajátos korszakváltás következett be a város kormányzatának életében. Az új, népi demokratikus Magyarország megszületésével a régi felállás, a demokratikusabb városvezetés és jobboldalibb államvezetés képlete megváltozott. A városvezetés önállósága, nagyobb mozgástere egyre inkább feloldódott, betagolódott - elsősorban gazdaságilag - a központosuló állam vezetésbe. Kétségtelen az is, hogy midőn az országos feladatok háttérbe szorították a helyi érdekeket és a helyreállítással egyidejűleg az igazi demokratizálás feltételeinek - azaz a társadalmi egyenlőségek elemeinek - megteremtése, megszervezése került napirendre, megrendült a bizalom Budapesten is a „Városháza" iránt. A köztudatban eleve is mélyen élt - sok tekintetben jogosan - a „hivatalellenesség". Ezért a mozgalmi eszközökkel élő forradalmi baloldal támadásainak élét a „konzervatív hivatal", „a reakciós közigazgatás" ellen irányította. A központi tisztogató és átszervezésre irányuló intézkedések sorozata Budapestre sem maradt hatástalan, hiszen már 1945-ben megkezdődött az igazolási eljárás. A rákövetkező évben „B" listázásra került sor. A még állásban maradt régi tisztviselőket elvitte a nyugdíjazás, úgy, hogy a tanácsrendszer bevezetésének időpontjában szinte senki sem maradt a közigazgatásban a fővárosban - vezető beosztásban - azok közül sem, akik a felszabadulás pillanatától helyükön maradtak és maradhattak. Talán valamivel többen vészelték át állásukban meghagyva ezeket az éveket az 1950-ben Budapesthez csatolt pe-