Források Budapest múltjából V./a 1950-1954 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 9. (Budapest, 1985)

ELŐSZÓ

remvárosokban és községekben, elsősorban olyan tisztviselők, akik 1945 után kerültek közigazgatási vezető pozícióba, őket később a „szociáldemokrata maradványok" elleni kampány mozdította ki funkciójukból. Mindennek tudatában sem zárható ki az a feltételezés, hogy a budapesti forradalmi mozgalom erejére építve, s a főváros irányításába bekerült progresszív szakemberek bevonásával a régi apparátus kereteinek fenntartása elősegíthette volna az áttérést a szocialista együttélés és megújhodás megszervezéséhez. Vajon voltak-e, éltek-e más hagyományok, amelyekből építkezhetett volna egy új igazgatási rendszer? Példaképül szolgálhattak volna az 1919-es, a népképviseleti elvet valló, közvetett választási rendszerre épülő, a szocialista tulajdonviszonyok között tervgazdálkodást bevezető és a szocialista társadalomban sokasodó össznépi-állami feladatokat szervező tanácsok. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a tanácsok az 1918-as polgári forradalomban népi mozgalomként keletkeztek, majd a hatalomátvétel emelőivé és az új állami berendezkedés fundamentumaivá lettek. Az 1919. januári VII. néptörvény Budapest főváros közigazgatási szervezetének ideiglenes módosításáról és a Tanácsköztársaság időszakában keletkezett rendelettervezet a „főváros közigazgatásának szabályozására" a forradalmi átmenet és berendezkedés mindmáig tanulmányozásra méltó dokumentumai. Közismert a fővárosi 500-as tanács kezdeményező és országot mozgósító szerepe. Mivel azonban az 1918-19-es hagyományokat az MDP vezetése nem tekintette a nemzeti progresszió szerves elemének, ezért nem is merített tapasztalatainak gazdag tárházából. A felszabadult fővárosban a Budapesti Nemzeti Bizottság és a kerületi nemzeti bizottságok vállalkoztak a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front pártjaival együtt az élet megindításának sokoldalú feladatai megoldására. A budapesti nemzeti bizottsági hálózat eközben felügyelete alá rendelte a főváros szakszerveit, olykor társadalmi mozgósítás eszközeivel oldott meg számos hatósági és esetenként igazgatási feladatot, s a kormány távollétében egyúttal gyakorolta a hatalmat, országos jelentőségű ügyekben döntött. Nyilvánvalóan a háború befejezte és a normális viszonyok helyreállítása után a Budapesti Nemzeti Bizottság hatásköre korrekció alá került. Történészek, jogászok körében ma is vita folyik arról, vajon nem lett volna célszerűbb a régi államapparátus újjáélesztése helyett a hatalom gyakorlását a nemzeti bizottságok és a többi öntevékeny népi szervek együttesére bízni ? A hatalom gyakorlása állami feladat, ezt aligha vállalhatták volna a nemzeti bizottságok. Kérdéses továbbá az is, alkalmas lett volna ez a hálózat a szakszerű igazgatási munka végzésére? Elegendő alapot biztosított volna a szocialista állam minden területre kiterjedő szervező és nevelőfunkciójának kiteljesítésére ? Ahhoz azonban kétség sem fér, hogy továbbélésük esetén az életviszonyok jobbításának, szociális, kulturális feladatok végzésének társadalmi intézményeivé, sajátos demokratikus fórumokká válhattak volna. Indíttatásuknál fogva csoport- és területi érdekképviseleti szerepet tölthettek volna be, ezzel tehermentesítve az állami gépezetet számos ma ráháruló feladat alól. A népi bizottságok a többpártrendszer mellett is, de még inkább a többpártrendszer megszűnése után a demokratizmus új formáit testesíthették volna meg, megszüntetésük új forradalmi hagyományaink fölött kongatta meg a lélekharangot.