Források Budapest múltjából V./a 1950-1954 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 9. (Budapest, 1985)

ELŐSZÓ

Szociológiai, igazgatástörténeti megközelítésből is készültek tanulmányok. Erdei Ferenc és Bibó István a volt uralkodó osztályok monopóliumának megszüntetésére, a gazdaság és társadalom modernizálására olyan szakértői tervet dolgoztak ki, amely a városiasodás, decentralizálás és önkormányzati keretekben történő demokratizálás szerkesztett modellje szerint alakította volna át a hatalom gyakorlásától különválaszthatónak vélt szakigazgatást. Elvetésre került az 1948-ban a Belügyminisztériumban készült központosítást és önkormányzatot kombináló kommunista tanulmányterv is. Mindezek után tehát a tanácsrendszer „bevezetése" a folytonosság megszüntetését deklarálta, szakítást jelentett a népi demokratikus fejlődés hagyományaival is. A tanácsokkal kapcsolatos valamennyi törvény, rendelet, intézkedés magán hordta az akkor uralkodó dogmatikus elmélet, szektás gyakorlat bélyegét. A gazdaságpolitikával és éleződő osztályharccal indokolt kategorikus centralizáció vált uralkodóvá. Ebben a zárt rendszerben semmiféle nemzeti, történeti, területi vagy szakmai érdek érvényesítésére, vagy akár kifejezésére nem maradt hely. A főváros megítélésében, következésképpen a városigazgatás feladatmeghatározásában egyébként is gyökeres változás állt be. 1873 óta először azonos elbírálás alá került a megyével. Pedig aligha szorul magyarázatra az a feltételezés, hogy egy fővárosban, kiváltképpen Budapesten a városvezetésre a megyéktől eltérő feladatok hárulnak. 1950-ben nemcsak a megyék fejlesztése volt a cél, hanem Budapest „betagolása" is. Úgy tűnik, Budapest a huszadik lett a megyék között. A Fővárosi Tanács nevéből elhagyták a „fő" szót és egyszerűen „Budapesti Városi Tanács" nevet kapta. Minden olyan rendelkezés, amelyet a megyéknek szántak, Budapestre is vonatkozott, legyen az termelőszövetkezetek szervezése, begyűjtés, a tanácsszervezet belső szervezeti tagolódása stb. A főváros lakosságát, annak életviszonyait érintő kérdéseket, ügyek intézését jórészt kivették a város vezetőinek kezéből. Találkoztunk olyan megállapítással is, amely szerint fővárosunknak azt a kivételes helyzetét, hogy városi tanács létére a megyei tanáccsal esik azonos elbírálás alá „kulturális jelentősége és fejlettsége, területének nagysága és lakosságának száma indokolja". Pedig aligha számít az akkor országunk lakosságának egyötödét, iparának 60%-át, tudományos életének 80%-át koncentráló Budapest „emelkedésének", hogy megyei szinten kezelték! Még az 1954-es tanácstörvény sem ment sokkal messzebb. Annyit említ csupán, hogy „figyelembe kell venni azokat a követelményeket, amelyek a főváros jellegéből adódnak." De még a törvényadta jelentőségéhez mérten nagyon is pongyolán megfogalmazott lehetőségek realizálására sem került sor, részben az MDP gazdaságpolitikai koncepciója okán, részben a tanácsrendszer felépítése miatt. Az 1950. május 18-án kihirdetett törvénytől az országgyűlés elvárta, hogy „a tanácsok létrehozása gyökeresen fogja megváltoztatni egész államigazgatásunk rendszerét". Nem kevesebb feladatot vállaltak magukra a tanácsok, mint azt, hogy megtestesítsék az állam egységét - értve ez alatt a törvényhozó és végrehajtó hatalom egységét, sőt azonosulását; az állam központi direktíváinak feltétlen érvényesítését, - szigorú operatív központi irányítás révén a központi irányelv helyi megvalósítását - értve ezalatt a demokratikus centralizmusnak az államgépezet egészén végigvonuló gyakorlatát. Vállalták to-