Források Budapest múltjából IV. 1945-1950 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 4. (Budapest, 1973)

I. BUDAPEST ÚJJÁSZÜLETÉSE; A NÉPI ERŐK A VÁROS ÉLÉN (1945. január—1945. október)

ros közművekkel jobbára nem rendelkező' peremvárosokat (nem is beszélve az agrár vidékről) kapcsolna be közigazgatási körzetébe, és azoknak kétségtelenül kisvárosias elmaradását akarná nemlétező és nem remélhető anyagi forrásokból fedezni. Budapest székesfőváros ma súlyos anyagi válsággal küzd és hosszú éveken át az ország sem lesz olyan helyzetben, hogy a főváros kulturális fejlesztésére — a romok eltakarításán és a pusztulás helyrehozásán kívül —jelentősebb összegeket áldozzon. A főváros tisztviselői és egyéb alkalmazottai továbbá általában magasabb anyagi ellátmányban részesülnek, mint a vidéki városokéi és még inkább a községekéi. Mi értelme lenne ezt az adminisztrációt a fővárosba bekapcsolni és az adózók nyakára túlterheket róni akkor, amidőn a mostani terhek alatt is roskadoznak. Ezt a gondolatsort szinte a végtelenségig lehetne folytatni, annyira előnytelen a megoldás — a szükségtelen ambícióktól eltekintve — a közigazgatási és gazdasági bekebelezéssel kapcsolatban. 2. Továbbmenve előnytelen a szerves bekapcsolódás a peremvárosokra is. Ezek a városok erejükhöz mért kis költségvetéssel rendelkeznek, amelyek ezidőszerint a lakosság teherbírásának csökkenése folytán meginogtak, vagy kétesekké váltak. A fővárosba való bekapcsolódás az előbbi pontban említett kívánalmakon kívül is számtalan olyan megoldást követel, amelyek súlyos anyagi áldozatokat vonnának maguk után. Az elpusztult adóalanyok, vagy a félig-meddig katasztrófa előtt álló ipari és kereskedelmi kisebb-nagyobb vállalkozások hogyan tudnák ezeket a terheket a semmiből előteremteni? Minden gyakorlati meggondolással ellenkeznék a költségesebb állapotok szükségtelen létrehozása. Nem vitás az, hogy minden peremvárosnak megvan a maga gazdasági élete, megvan a maga centruma (belvárosa), ehhez fűződő ipari és üzleti körülményei. Ha ezeket a peremvárosokat Budapest székesfővároshoz csatolnák, ebben az esetben ezek a peremvárosok leesnének egy metropolis legszélsőbb és legsötétebb külvárosainak szintjére, vagy még ezek alá. A kis vidéki-városi belvárosok minden jelentősége megszűnnék, és az ezzel kapcsolatos egzisztenciák százai mennének azonnal tönkre. Ezeknél a kisvárosoknál az ott élő lakosság: polgárság és munkásság a maga ügyes-bajos dolgait ott helyben a piacon, illetőleg a polgármesteri és más hivatalokban gyalog, minden utánajárás nélkül, és az egyszerűbb adminisztráció folytán jóformán azonnal elintézheti. A székesfővárosi bekapcsolódás — eltekintve attól, hogy sokkal nagyobb dimenziókat, sokkal távolabbi utakat hoz szükségszerűleg elő, a maga nagyobb számarányaival sokkal több utánajárást, sorbanállást, fáradságot involvál, ami a peremvárosok lakosságának nem hogy előnye, hanem igen súlyos hátránya lenne. Ezt a gondolatsort is tovább folytathatnánk, de az időt és helyet meg akarjuk takarítani. Fokozottabb mértékben áll fenn az érdekellentét a kapitális város és az agrár határ között. 3. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye lakosságának politikai kiegyenlítődöttsége éppen azon nyugszik, hogy a pestkörnyéki városokban és községekben ipari munkásság, a távolabbi helyeken mezőgazdasági foglalkozású lakosság helyeződik el. Ez a két réteg egymást nemcsak politikailag egyensúlyozza, de a termelés és fogyasztás kérdésében is bizonyos összhangot teremt. Köztudomású, hogy a vármegye lakossága minél agrárjellegűbb, annál kevesebb közterhet visel, míg az ipari centrumok sokkal nagyobb közbevételeket jelentenek. A vármegye háztartási költségvetése úgy állt egyensúlyban, hogy ez a két kategória ebből a szempontból is kiegészítette egymást. Nem lehet országos igazgatást gyakorolni úgy, hogy a