Források Budapest múltjából III. 1919-1945 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 3. (Budapest, 1972)

V. A HÁBORÚS MAGYARORSZÁG FŐVÁROSA, A NÉMET MEGSZÁLLÁS ÉS NYILAS RÉMURALOM. FELSZABADULÁS (1941. július—1945. február.)

luxuslakásokat épít és a szegényebb néposztály igényeit kielégítő egyszerűbb és olcsóbb kislakások építésétől elzárkózik. A lakáshiány oka másrészt abban található meg, hogy, tapasztalatunk szerint, az 1930-as évek végétől kezdődően a vidéki lakosság tömegesen tódul a székesfővárosba. A székesfővároshoz benyújtott lakáskérelmek felülvizsgálása során megállapítottam, hogy lakásokért — csekély kivétellel •— olyan családok jelentkeznek, akik csak egészen rövid idő óta, vagy csak pár éve költöztek fel Budapestre. Kétségtelen, hogy a lakáshiány gyökeresen csakis lakástermeléssel oldható meg. Fenthivatkozott felterjesztéseimben már ismertettem a magánépítkezés serkentéseinek megoldási lehetőségeit, amelyek bármilyen módon, de csakis a magánvállakozás jövedelmezőségének megfelelő biztosítása esetén vezetnek sikerre. A székesfővárosban az 1870-es évektől állandó volt a hiány kislakásokban és bár a székesfőváros és a m. kir. kormány számos intézkedést tett a magántőkének a kislakásépítkezésekbe való bevonása érdekében, eredmény azonban alig mutatkozott. Nagyon kétségesnek tartom, hogy a magántőke a mostani időkben vállalkozna-e önként kislakásépítkezésekre. Megfelelő eredményt tehát csakis kényszerítő intézkedésektől lehet várni, különösen azokkal a tőkeerős és nagyobb magánvállalatokkal szemben, amelyek az alkalmazottaik, illetőleg munkásaik részére kislakásépítkezésre képesek volnának. A lakásínség megoldásához vezető ezt az utat már eddig is azok a közületek (MÁV, OTI, M. kir. Rendőrség stb.) és több magánvállalat jelölte meg, amelyek munkásaikat az e célra általuk épített lakásokban juttatták hajlékhoz. A székesfővárosban azonban a lakáshiány nem szüntethető meg kizárólag lakásépítkezésekkel akkor, ha a vidéki lakosság a lakástermeléshez képest nagyobb arányban özönlik fel Budapestre. Feltétlen eredmény tehát csakis akkor várható, ha a székesfővárosban való letelepedések megfelelő korlátok közé volnának szoríthatók, esetleg a lakásszükséglet biztosításának feltételéhez kötve. Végül a lakáshiány bizonyos mértékű enyhítését jelentheti a lakásbérleteket érintő kérdéseknek további szabályozása. Bár— amint a világháborús és az azután következő rendkívüli idők tapasztalatai bizonyították — egyedül a lakásbérletekre irányuló rendeletekkel a lakáskérdés nem oldható meg, mégis ezek a rendeletek feltétlenül szükségesek és a maguk terén eredményesek is. Szabad legyen tehát megfontolás végett felvetnem Nagyméltóságod előtt a lakásbérletekre vonatkozó alábbi kérdéseket, amelyek — megítélésem szerint — sürgős szabályozást, illetőleg intézkedést igényelnek: 1) az albérletek felmondásának korlátozása olymódon, hogy az albérlőnek a bérbeadó csak ugyanolyan indokok alapján mondhasson fel, mint amilyen felmondási okok a jelenleg érvényes kormányrendeletek értelmében a bérbeadó részéről a bérlővel szemben fennállnak. Különösen jelentőségteljes az albérletek felmondásának szabályozása a katonai személyekre nézve, 2) a lakáslelépési díjak szedésének és adásának, illetőleg a lakáseladásoknak szigorú büntetéssel sújtása mindazokkal a személyekkel szemben, akik a tiltott ügyletben résztvesznek, 3) a katonai személyekkel, illetőleg családtagjaikkal, úgyszintén a többgyermekes családokkal szemben a kilakoltatások végrehajtásánál a szociális szempontok feltétlen alkalmazása,