Források Budapest múltjából III. 1919-1945 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 3. (Budapest, 1972)

I. BUDAPEST A FEHÉRTERROR, AZ ELLENFORRADALMI RENDSZER BERENDEZKEDÉSE ÉS A KERESZTÉNY KÖZSÉGI (WOLFF) PÁRT VÁROSHÁZI EGYEDURALMA IDŐSZAKÁBAN (1919. augusztus—1925. május.)

szorultak. A tisztviselők egyrésze, állását elvesztve, a mintegy 200 000 budapesti munkanélküli sereget gyarapította (65). A bűnesetek száma hihetetlenül megnőtt. A román csapatok november 14-én elhagyták Budapestet és két nap múlva, a szegedi fővezér, Horthy Miklós volt ellentengernagy, miután megígérte, hogy véres megtorlások, tömeges letartóztatások nem lesznek, fehér hadserege élén bevonult Budapestre (6). Az ígéretek azonban papíron maradtak (5) és néhány nap múltán Horthyék nyíltan is követelték az erőteljesebb fellépést a főváros baloldali tömegeivel szemben (7). Az eddig sem szünetelő felelősségrevonások, letartóztatások, atrocitások újult erővel folytatódtak (2, 29). A „Bűnös Budapest" lakosságát meg akarták „büntetni" (19, 30). Különösen nagy figyelmet fordítottak a közoktatás és a kulturális élet „megtisztítására" (3, 9, 10, 14, 20), a Tanácsköztársaság időszakában szerepet vállalt pedagógusok eltávolítására, majd az oktatásban és a közéletben a soviniszta, irredenta és nacionalista irányzatok érvényesítésére (32, 36, 49, 69). Harcot folytattak a baloldali eszmék munkások, munkásfiatalok közötti terjesztése ellen (55), végül pedig az elbocsátások fegyverével élve, megszabadultak mindazoktól, akiket veszélyesnek tartottak céljaikra (29). A Huszár-kormány januárban megtartotta a nemzetgyűlési választásokat, amelyeken terrorral és üldözésekkel az ellenforradalom pártjai szerezték meg a többséget. Igaz ugyan, hogy a fővárosban a választóknak mindössze 87%-a ment szavazni s ezek közül is 20% fehér lappal, további 20% pedig az ellenzékre szavazott (8). Ebben a légkörben készítették elő az új fővárosi törvényt, amely intézményesítette az ellenforradalom, a jobboldal erőinek uralmát a főváros felett (15, 17, 19). Az új fővárosi törvényhatósági bizottság összehívásáig a tanácsot ruházták fel annak jogkörével, majd közzétették az 1920:IX. tc.-ket a fővárosi törvényhatósági bizottság újjászervezéséről. A törvény megszüntette ugyan a virilizmust, arra hivatkozással, hogy a fővárosban a vagyon alakulása és jellege nem képvisel értéket, de e lépés elsősorban a fővárosban tömörülő zsidó vagyonos polgárság képviseleti jogának csökkentését célozta. Jelentősen megnövelték a kormány felügyeleti-beleszólási jogát a főváros autonómiája felett, és a belügyminiszter a törvényhatósági bizottság feloszlatására is jogot kapott. 1920. július 11—-12-én megtartották a fővárosi törvényhatósági választásokat (22). A 468 207 választásra jogosult közül 220 738 szavazott a választásokon még külön-külön indult keresztény pártokra, tehát kb. 47%. A kereszténypárt győzelemről hozsannázóit, a különböző frakciók egyesültek s átvették a városháza feletti uralmat (23, 24). A Keresztény Községi Párt programadása (28) az ellenzék kirekesztésével egyidejűleg történt. Városházi exponense, a városi ügyészből lett kormánybiztos, majd polgármester Sipőcz Jenő szinte jelképezte azt a garnitúrát, amely ekkor, az általános személycserék és tisztújítások nyomán került be az irányító városi pozíciókba (25, 31). E garnitúra emberei ültek helyükön mindvégig, szinte jelképezve, hogy a negyedszázadban bekövetkezett politikai fordulatok mennyire nem érintették a rendszer ellenforradalmi, reakciós jellegét s néhány kivételtől eltekintve, e tisztviselők szolgálták ki később a német megszállókat s nyilas csatlósaikat is. A kereszténypárt városi frakciójának vezetője, Wolff Károly jó szónoki képességeinek és szélsőséges demagógiájának elismeréseképpen került a párt élére (24). Városházi rendszerükre a szólamként hangoztatott keresztény hitelvek mellett a fajvédelem, sovinizmus, a gyűlöletkeltés, uszítás és az ígéretek korlátlan alkalmazása volt a jellemző.