Források Budapest múltjából II. 1873-1919 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 2. (Budapest, 1971)

Előszó

főnökök törpéi sohasem fognak lehullani. Már maga az a körülmény, hogy a fővárosi községi aktív választójog egyik feltétele az országgyűlési választói jogosultság, önmagában is kellően tájékoztat bennünket arról, hogy milyen óriási tömegek vannak a községi élet sáncain kívül. De a fővárosi törvény evvel még nem éri be, mert az országgyűlési választók még egy újabb szelekció rostáján is átmennek. Aki nem tud írni-olvasni s aki nem lakik két éve Budapesten, ha itt országgyűlési választói joggal is bír, annak mégis a községi alkotmány várának kapuin kívül van a helye. A községeknek minden 20 esztendős lakosa bír községi választójoggal, ha a községben két éve állami adót fizet; a megyei és városi törvényhatóságokban minden országgyűlési választó municipális választói jogosultsággal is bír, de a főváros országgyűlési választói nem elég „jók" arra, hogy a községi közélet részesei lehessenek, a főváros országgyűlési választóinak még a községi választási célokra való megrostálás processzusán is keresztül kell menniök; a megrostálásnak ezt a munkáját pedig a törvény végesvégig a közgyűlés, tehát az uralkodó klikkek által választott bizottságokra bízza. Ez meg is látszik a községi választói jogra érdemesített országgyűlési választók megtizedelt sorain. A főváros 1912. évi 80.000 országgyűlési választója közül a megrostálás után csak 45.000 került ki községi választóként. A közgyűlési választók ilyen óriási tömegeinek a főváros községi életéből való száműzése azonban nem szórványos, hanem állandó jelenség. 1901-ben 54.000 országgyűlési választó közül csak 24.000, 1903-ban 57.000 közül csak 34.000, 1906-ban 62.000 közül csak 41.000 bírt községi választói jogosultsággal. Ha ennek a rendszeres jelenségnek a törvényben gyökerező objektív okai volnának, ez azt jelentené, hogy a főváros országgyűlési választóinak fele része írni-olvasni nem tud vagy az utolsó esztendő bevándorlottaiból áll. Ezen fellevés képtelensége annyira nyilvánvaló, hogy azt nem is szükséges a statisztika számaival megvilágosítani. De hát akkor mi az, ami a főváros annyi ezer polgárát a községi életben való részvétel lehetőségétől megfosztja? Ezt a kérdést Vázsonyi Vilmos már 1901-ben is felvetette és azt a következőképen oldotta meg: „A fővárosi törvény a legszűkebb választói jogot adja meg Budapest lakosainak, mert amíg kis és nagyközségekben minden adózó szavazhat, amíg a törvényhatóságokban minden országgyűlési választó egyúttal törvényhatósági választó is, addig Budapesten csak azokat veszik fel a szavazó listába, akik önként jelentkeznek. Tudják-e, hogy mire való a törvénynek ez a csalafintasága? Ez arra való, hogy a helyi zsarnokok örökkévaló uralma minél szilárdabb legyen. Míg 1901-ben 54.000 országgyűlési választót írtak össze, addig a községi választók száma, a múlt évben lezajlott községi választásnál csak 24.000 volt. Arra való a törvénynek ez a csalafintája, hogy a községi választás kiparodizáltassék és egy olyan képviselet gyűljön össze odabenn, amely érdekek alapján ül ott, amely a lagúnák képviselete s a szabad néptől elzárkózik." De a Vázsonyi megoldása csak fél megoldás volt. Igaz, hogy a fővárosi törvény „csalafintájában" feltalálható a polgárok politikai indifferentizmusával való spekulációnak a célzata. De egyúttal megtalálható benne a polgárok politikai indifferentizmusának a törzsfőnökök uralmi vágyaival való harmonikus összekapcsolása is. A polgároknak ugyanis nem is kell személyesen jelentkezniük, mert meghatalmazott útján is kérhetik a választók névjegyzékébe való felvételüket. A választónak csak egy papír lapot kell aláírnia s benne van a községi alkotmány sáncaiban. A meghatalmazottak