Források Budapest múltjából II. 1873-1919 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 2. (Budapest, 1971)

Előszó

neki olcsóbb lesz, mint Oroszországban, itt végez a bolsevizmussal, az ő hitük szerint örökre, a mi hitünk szerint azonban nagyon rövid időre —, ha az antant végezni akar velünk, végezzen. Én nem tehetek róla elvtársak, én bennem még mindig él a remény, én úgy érzem, hogy lehetséges, megtörténhetik olyan eset is, hogy tényleg sikerül békét csinálni, megtörténhetik az is, hogy olyan gyenge az az imperializmus, amely velünk szemben áll, annyira szétzüllött, hogy talán-talán ezt a békét is sikerülni fog megcsinálni. Ez azt jelentené, amit sokszor hangoztattunk Lenin nyomán, hogy lélegzetvételhez jutunk. Enélkül a béke nélkül lélegzetvétel szocializmust teremtő, kommunizmust építő munkára nincsen. Ha békét nem sikerül elérnünk, mi a feladat, elvtársaim? Abból a két felfogásból, amelyet lát az ember, nem a Forradalmi Kormányzótanácsban, hanem a munkásság között, abból, ismétlem, két irányzat állapítható meg. Az egyik irányzat, mondhatom — amiként egy mai értekezletünkön, a munkászászlóaljakkal való tárgyalás közben kiderült —, körülbelül a többségé, s azt mondja, hogy nem védjük Budapestet, nem megyünk ki, mert a helyzet az ő véleményük szerint reménytelen, és nem hajlandók felesleges áldozatokra. A másik: ez a kisebbségé, elvtársaim, a kisebbségé az egységes munkásmozgalomban, amelyik egységes elvi alapon áll, mondhatom, törpe, katonailag jelentéktelen kisebbségé: hogy védjük Budapestet, védjük a diktatúrát Budapest előtt, és védjük a diktatúrát a Bakonyon keresztül, egészen Wiener Neustadtig. (Úgy van!) Elvtársaim! Ez a másik állásfoglalás. Én — megmondom őszintén — az én egyéni, nem is katonailag megindokolt, talán még politikailag sem megindokolható, hanem már a múltamból kifolyólag az az álláspontom, hogyha lehet, elvtársaim, védjük Wiener Neustadtig. (Úgy van! Úgy van!) De, elvtársaim, azzal én tisztában vagyok, hogy itt akkor védekezni kell. Mennyi emberrel védjük meg a diktatúrát? Mert a hatalomról lemondani nem szabad, nem lehet. A hatalomról való lemondás gyalázat volna (Felkiáltás: Öngyilkosság!), aljas volna. Öngyilkosság csak azért nem, mert a proletariátus sohasem gyilkolhatja meg önnönmagát, és a burzsoázia sem gyilkolhatja meg a proletariátust, mert ezáltal saját élősdi létének feltételeit gyilkolja le, amint Marx mondja. Nem lemondani a hatalomról, ez az első, amit én nem javasolok, mert én javaslatot nem teszek. Nem azért, mintha nem akarnék javasolni, nem akarnék másokat kapacitálni, de még egyszer azt mondom: választás elé állítjuk ezt a Munkástanácsot, amelyiknek, sajnos, nincs olyan nagy száma, hogyha egyhangúlag ki is mondaná, hogy Budapestet megvédi, maga meg is tudná védeni. Tisztelt elvtársaim! Én azt mondom Önöknek: Budapestet meg kell védeni, — Budapestet meg kell védeni mindenáron; meg kell védeni bármibe is kerül, mert meg kell védeni Magyarország munkásmozgalmát, ezt az igazán dicsőséges ágát a nemzetközi proletárforradalomnak. Csak azt kell megállapítanunk, hogyan, miként védjük meg ezt a magyarországi munkásmozgalmat, mert mondanom sem kell, elvtársaim, hogy a proletárdiktatúrát és a munkásmozgalmat ne tekintsék valami két különálló dolognak, mert munkásmozgalom csak egy van. Csak egy becsületes munkásmozgalom van, amelyik a proletárdiktatúra felé tör, akarja vinni a proletariátust, és megteremteni a proletárdiktatúrát. (Úgy van! Úgy van!)