Források Budapest múltjából II. 1873-1919 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 2. (Budapest, 1971)

Előszó

alatt... És az ifjúság reményeinek múlásával, íme, hervadásra ítélten eljutottak a kenyérkéhez, de a mindennapiért rabkosztot kellett enni, börtönben ülni, napról napra veszíteni az egészségből, és lassan lemondani mindenről, amiért egy nőnek érdemes élni a világon. Ki emlékszik még a boldogtalan épületekre, amelyek a főváros utcáin éppen olyan rémületet keltőén mutatkoztak, mint a hátborzongató kórházak, a fekélyes koldusok, a rongyos emberek, a nyomor, az ijesztő szegénység, és az volt a homlokzatukra írva, hogy: fővárosi iskola? Ki emlékszik még e házakra, amelyek örökös rabszolgaságot, gyermekszomorúságot, társadalmi rend ellen való elkeseredést, sápasztó hiábavalóságot és ásító céltalanságot kiáltottak léghuzamos kapuikkal a járókelő felé? Ki emlékszik még az apa rettenetére, amikor gyermekét először bevezette e tömeglakásba, a gyermek első kétségbeesésére, amikor megint iskolába kellett menni — e betegségekre, szennyekre, férgekre, amelyeknek ugyancsak az iskola volt az otthonuk? Régi boldogtalanságok tanyája, ódon madárbörtön vén kedvgyilkos kalitka, gyermekkorból visszavigyorgó rémület: isten veled. Jött egy Bárczy István nevű fiatalember — akit az öregebb urak még mindig Sacher néven emlegetnek —, csákányt emelt a gyermeknyomor romantikájára. Ha még élt volna akkor az angol regényíró, ama Boz,

1 és Pesten élt volna, Bárczy tanügyi tanácsossága óta szegényebb lett volna egy témával. Nem tartozott többé a kedves gyermekkori kalandok közé az iskolakerülés, amint a régi iskola eltűnt a föld színéről. — Ennek a vállas, középtermetű, tanítós hajviseletű férfiúnak, aki Bárczy István néven jó darab időre beírta nevét a boldog Budapest történetébe, tulajdonképpen kőművesnek kellett volna lennie — mondta egyszer valaki, aki nem mindig örült annak, ha egyes utcákban megint csak elzárták a gyalogjárót valamely iskolaépítkezés kedvéért. Hát meg kell adni ennek az egykori dalárdistának, hogy nagyon szerette a malterszagot. Csak csinos, tiszta, kényelmes iskolában lehet tanítani és tanulni — mondogatta, és úgy építkezett, mintha ezentúl a budapesti anyák esztendőnként legalább két tankötelest hoznának a világra. Egymás után bújtak ki a földből azok a pirostéglás, nagyablakos, fehérlépcsős, nagytermes, szellős, mosolygós épületek, amelyek úgy állottak meg valamely utca közepén, hogy kilométernyire mosolyogtak a járókelőre. Ha akartad, nézhetted Őket palotának is, ahol egészséges, boldog emberek töltik az életüket, de gondolhattad, hogy azért is építik sietve ezeket az új házakat, hogy a felnőttek is megismerkedjenek végre a betűkkel, a tudományokkal, műveltségekkel. És a pirostéglás úgy kezdte hívogatni a gyermekeket a külvárosokban, mint akár a tér közepére fölállított hóember, amelynek piros kukoricát dugtak az orra helyére; hívogatta, mint valami télképü mesemondó, tarkabarka bűvész, mulatságos komédiás; hívogatta, mintha karjai lennének, amely karok mindig simogatásra és ölelésre vannak kitárva. — Hm — mondta a pesti polgár —, maholnap jobb dolguk lesz a gyermekeinknek, mint nekünk volt. 1. Dickens írói neve.