Források Budapest múltjából II. 1873-1919 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 2. (Budapest, 1971)

Előszó

A gondolkozók már régen megállapították, hogy az ember tulajdonképpen azért él, hogy maradékait fölnevelhesse, nekik sorsot biztosítson, lehetőleg kenyeret adjon a kezükbe. Hát ez nem egészen így van, mert mindig lesznek felnőttek, akik nem felejthetik el a maguk ifjúkori szenvedéseit, inasiskoláit, nyomorúságait, kínlódásait, amelyeket óhajtásuk szerint végigpróbáltatnának az utódaikkal is, mert a régi latin szerint teher alatt nő a pálma. Ha elfelejtetted volna: emlékezetbe idézem a régi pesti polgár mondásait, amikor Bárczy azt kezdte tervezgetni, hogy minden városnegyedben hét-nyolc (a hatodik kerületbe tizenhét) elemi iskolát épít. „Én gyerekkoromban hajnalban keltem föl, hogy nyolc órára a messzi iskolába lehessek" — monda a polgár, és ha önérzetesebb fajta volt, azt is hozzágondolta: „Mégis ember lett belőlem!" — Fölemlegették, hogy a tanítónak meg kellett szolgálni a fizetését, mert délelőtt meg délután egyaránt volt tanítás, a polgár (gyermekkorában) az iskolatáskájában vitte magával az ebédjét — „egy darab fekete kenyeret!" —, a tanító nem ugrott el az asztala mellől, amikor a levest kezdték húzni a toronyban. A város megnézte a garast, amelyet a tanítójának fizetett. Meg aztán úgyis csak pár évig jár iskolába az ember, jó erre a célra bármely ház is, senki sem akar megvénülni az iskolában, mint Jókai Szusza. Voltaképpen tehát Bárczy nem is a gyermekek kedvéért építi az új iskolákat, mert a gyermek elröppen a legszebb kalitkából is, hanem a tanítóságnak épít fényűző, kellemetes, ragyogó palotákat. Nem csoda, maga is tanár volt. — Minden pénzünket iskolákra költi! — fakadt ki az a polgár, aki szeretett vigyázni a „város urainak a körmére". — Már Óbudának is hét iskolája van, ahol pedig a gyerek kora tavasztól nem jár iskolába, mert szőlőmunkát végez. A tanító urizál az iskolában, frakkos kabátban jár; a tanítónőknek pedig annyi a ráérő idejük, hogy fölcsaptak regényírónéknak. Pedig ez hajdanában — „a mi időnkben" — csak a Pest megyei főispánnénak volt megengedve. Nem, sehogy se nézte minden pesti polgár lelkesedéssel a Bárczy építkezéseit. Általában még olyan világ volt, hogy ha egy utcában új házat kezdtek építeni, akkor a szomszédos utcákból is eljöttek kibicelni a háziurak az épülő ház elé: vajon milyen bolondság készül megint — mennyi lesz az árenda, a boltbér az új házban —, ki lesz az a bolond, aki felköltözik a negyedik emeletre, illetőleg az ötödik emeletre, mert csak ötödik az a pince és a magosföldszint révén? Nem lehet minden utcából palotás Andrássy utat építeni, a szegénységnek, a kispolgárságnak is kell lakni valahol. Természetes, hogy ez a kibicelés akkor is megkezdődött, amikor a közművesek valamely új iskola alapjait rakták le. — Talán eddig nem jártak a gyermekeink iskolába? — kérdezgették a polgárok. — Hát mi hol tanultunk meg írni, olvasni? Tán a gólyától? A bábaasszonyok nem szaporodnak a kerületben, ellenben mindennap épül egy új iskola, a sok mihaszna tanító kedvéért. Meg azért, hogy egypár városatya bedughassa az unokahúgát tanítónőnek. Ellenben vizsgálták más szempontokból is a „mérhetetlen" építkezést. — Nem vettétek észre, hogy a hatodik kerületnek mennyi iskolája van? Tizenhét iskolát tart fönn a város ebben a kerületben, persze, mert Vázsonyi a képviselője.