Források Budapest múltjából I. 1686-1873 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 1. (Budapest, 1971)

ELŐSZÓ

a főváros levegőjével, lakásviszonyaival, közlekedésével. A lakosok nálunk budapestiek már, de még nem világvárosiak. Kétmillió ember lakik itt, mégis úgy tűnik, mindenki mindenkit ismer. Budapest „a közös ismerősök városa". Szenvedélyesen érdeklődünk embertársaink magánélete iránt, mindenkiről tudni akarunk valamit. Védekezési reflex ez is: ösztönös reakció a szétszakadni készülő, lazuló emberi kapcsolatok megmentéséért. Azért, hogy lakható maradjon ez a város. Ezért siratunk el minden fölöslegesen kivágott fát is, ezért panaszkodunk, ha egy-egy lakótelep túlságosan egyhangúvá, merevvé sikeredik. A budapesti ember újra lokálpatrióta. Itt akar élni, itt akar jól élni, erre a városra akar büszke lenni, ezért a városért akar tenni valamit, hogy büszkesége és illetősége jogos lehessen. Éppen ezért ezt az újkori lokálpatriotizmust sajátos jegyek jellemzik. Aligha lelkesedik, sőt el is kedvetleníti, ha valaki ma is így kiált fel elragadtatottan: „Hiszen ez a Duna-parti Párizs!" Persze nem arra vágyik, hogy Párizs ivódjék egyszer „Szajna-parti Budapest"-ként az európai köztudatba. A mai lokálpatrióta nálunk Budapestet akar. Csak annyit, hogy ha kiejti a város nevét, ne támadjon hiányérzete sem a várossal, sem önmagával kapcsolatban. Részese, alakítója kíván lenni városa életének is. Voksát szívesen leteszi minden esetben, ha úgy érzi, hogy ennek jelentősége van. Felelősséget vállal, amikor választ, még nagyobbat, ha megválasztják. A tettet többre értékeli a homályos elképzeléseknél; igénye a megvalósulásnál a funkció esztétikája a szükség esztétikátlansága helyett. A háborút megismerte, megszenvedte ez a város. Éppen ezért múltjának maradék emlékeit aggódva őrzi minden polgára, jövőjét mar a jelenben látja körvonalazódni, és már annak is tudója, hogy a város — mint minden igazi város — több egy-egy jelenkori rezervátumnál — dokumentatív műalkotás az elkövetkező nemzedékek számára. Ma, az önkormányzat kiterjesztésének idején, a budapesti ember lokálpatriotizmusa a szocialista demokratizmus szerves alkotórésze lett, meghatározója annak a ma már erős, korántsem szégyellni való karakternek, amelynek első meghatározó vonásait az imént idézett Kosztolányi Dezső és a századelő más nagy írói, gondolkodói már felismertek és érzékeny ujjal kitapintottak. Ez a karakter ma kiteljesedett, a szocialista korszakban új színekkel gazdagodott. Amikor a város igazi történetének bemutatására vállalkoztunk válogatásunkban, a szocialista lokálpatriotizmus közvetlen előzményeit követtük nyomon; a fővárosi ember demokratizmusát, a kultúra iránti vonzalmát, humanista gondolkodását, a nagyotakarás és vállalás jegyeit idézzük az olvasók emlékezetébe. Nem a mindent megértő ragaszkodás, vagy a kevés bátrak tetteit passzívan tisztelő, vagy akár érdeklődő egyetértéssel kísérő szemlélődés ma a lokálpatriotizmus mércéje, hanem a maradinak a szenvedélyes tagadása, a szocialista célokért való kiállás, a nemzeti önismeretre támaszkodó, a főváros különleges jelentőségét és felelősségét értő beleszólás, ha úgy tetszik: „aktív várospolitikai tevékenység". Ezek azok a gyökerek, amelyekből korunkban a szocialista demokratizmussal ötvözött, attól elválaszthatatlan lokálpatriotizmus táplálkozik. Az egykori Pest, Buda és Óbuda, majd az egyesített város történetének válogatott dokumentumait tesszük közzé a török elnyomás alóli felszabadulástól a II. világháború utáni Nagy-Budapest megszületéséig tartó időszakból. Kiadványunk célja