Források Budapest múltjából I. 1686-1873 - Budapest Főváros Levéltára forráskiadványai 1. (Budapest, 1971)

ELŐSZÓ

Bízunk benne, hogy a szigorú szerkesztési elvek alapján és messzemenő tárgyilagossággal összeállított dokumentumok tükrözik az adott korszak politikai-gazdasági és erkölcsi viszonyait, hangulatát. Az olvasók tanúi lehetnek (amennyiben nem csak a sorok között lehet olvasni, de a dokumentumok mögött is) a budapesti ember megszületésének, aki ma már közöttünk él — talán éppen mi vagyunk azok. Jellemzi a várost, jellemzi a város. Öntudatra ébredését a századforduló, századelő polgári radikális áramlatai, szocialista mozgalma segítették, de kisebbségi komplexusoktól mentes, torzítatlan jellem- és gondolatvilága javarészt a felszabadulás után teremtődött meg, az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején. Szinte egyidőben azzal, hogy összehasonlítva a magunkét más városokkal hiányosságainkat soroltuk, fontos felismeréssel lettünk gazdagabbak. Ismerjük és becsüljük magunkat. Kosztolányi Dezső egyik tárcájában, már 1914-ben korholja polgártársait: „Eleget sopánkodtunk azon, hogy nincs karakterünk. Ennek csak az lehet az oka, hogy szégyelljük a karakterünket... Bizony isten, nincs okunk pironkodni." Pedig a budapesti ember sokat pironkodott. Valahogy ebben a pironkodásban nőtt fel. Büszke szeretett volna lenni városára, de azt csak alárendelő viszonyban emlegették: „második Bécs", „Duna-partiFánzs", „Európa legszebb fekvésű városa"... Nagy íróinak neve idegenül csengett vendégei fülében, zenéjét romantikus csemegének, egzotikumnak tartották, őt magát lenézték egy kicsit. Hiába bizonygatott: hogy a kontinens (mert London nem a kontinensen van) első földalattija itt fut az utcák alatt, hogy a múlt század nyolcvanas éveiben már telefonelőfizetők voltak a városban, hogy itt dolgozott Eötvös Loránd, szerzett zenét Bartók Béla... Hiába beszélt angolul, franciául, németül, az őt megillető helyet legfeljebb mint egyén, de nem mint Budapest város polgára foglalhatta el. Hiába minden, lemaradtunk, másodlagossá váltunk, mert évszázadokon át másodlagos, alárendelt szerepre voltunk kárhoztatva. Talán a századokon át belénk sulykolt másodlagosságérzet kiváltotta Önirónia a pesti humor alapja, ezé a keserű, kíméletlen humoré, amely — mintegy önvédelemként — újra és újra feltámad, konzerválja a budapesti ember kedélyét. Innen származtatható a budapesti „cinizmus" is, ami — gyakran — nem más, mint a pesti ember érzékenységének pajzsa. Mert érzékeny és fölöttébb kíváncsi a budapesti ember. Egy buldózer, egy Iámpamosó kocsi felkelti az érdeklődését, mint minden más apró történés, amely városával kapcsolatos; a budapesti ember „szakképzett" aszfaltozó, pályamunkás, csatornafektető, darukezelő, boldog, ha közbeavatkozhat, hogy — akár csak egy intéssel is — segítsen a kitolató gépkocsinak, teherrel bíbelődő darusnak; és sértett a budapesti ember, fölöttébb sértett, ha nem szólhat bele mindabba, ami városával, városában történik. Félti városát. Félti a kényszermegoldásoktól, elhamarkodott lépésektől. Félti, mert — bár áhítja, hogy növekedjék, terjeszkedjék — szeretné, ha meghitt maradna. Ha nem nőne nyomasztó, lélektelen óriássá. Ragaszkodásával a megszokotthoz ezért tűnik néha konzervatívnak. De ha meggyőződik róla, hogy az új — legyen az híd, toronyház, szálloda, vagy akár egy intézkedés — őt szolgálja, érte van és beilleszkedik mindabba, amit budapestinek nevezünk, büszke rá és részesnek tudja magát létrehozásában. Egyre inkább érezzük a nagyvárosi élet gondjait. Nem lehetünk még elégedettek