Dr. Zoltvány Irén: A Pannonhalmi Főapátsági Főiskola évkönyve az 1914-1915-iki tanévre

Dr. Strommer Viktorin : Guzmics Izidor mint theologus (II.)

volná. Guzmics ezt maga is érzi (u. o. 53, I.), azért siet az észokoskodást tekintélyi érvekkel kiegészíteni, (u. o. 54. s köv. 11.) Guzmics bemutatott elj arasa eléggé nyilvánvalóvá teszi, a mit mondottunk : nem értékelte kellőkép ez alapvető kérdések igazi tisztázásának szükségességét, nem látta világosan épen a legkiadósabb érvek bizonyító erejét. Csak természetes ilyen körülmények között, hogy idevágó Ítéleteiben tétovázó, felfogásában ingadozó. Külön megvilágítást kíván az, a hogyan Guzmics a hit actusáról, illetve ebben az ész szerepéről gondolkozott. A kath. álláspont e tekintetben nagyon határozott és szabatosan formulázott. Különböző kísérletekkel szemben, a melyek az egyik vagy a másik emberi képesség egyoldalú forszirozásával a legellentétesebb szélsőségekre vezettek, azt tartjuk, hogy a hit actusa, tehát az a lelki tény, a mellyel a kijelentő Isten szavát igaznak valljuk, actus intellectus, elicitus in intellectu, imperatus a voluntate. Hinni, azaz valamit a tanúskodó tekintélye miatt igaznak tartani csak ésszel lehet. Valamely kijelentés elfogadása, igaznak tartása az ész által történik. A hit tehát, mint lelki tény, természete szerint az értelem ténye. Fides est eminenter actus intellectus. Persze nem vak, megokolatlan ténye az értelemnek, ilyenre a józan, gondolkodó elme képtelen, hanem okok alapján való elfogadása annak, a mit más mond. A hit ugyanis, mint bármely értelmi hozzájárulás, csak az elégséges alap elvének komoly kielégítése mellett jöhet létre. De mert az igazság elfogadása a hitben nem a hit tárgyául szolgáló tétel belső igazságának nyilvánvaló felismerése miatt történik, tehát nem kényszerítő, az elfogadást szükségképen kicsikaró okból, jut rész benne az értelem mellett az akaratnak is. Az ő dolga, hogy az észt, a mely a hitre elegendő okkal bír s ez okok meggyőző, a hit észszerűségét s a hitetlenkedés észszerűtlenségét világosan bizonyító természetét felismeri, de azért még mindig szabad, a tényleges hitre rászorítsa. A kegyelem titokzatos munkája mellett a mi részünkről erre a vázolt közreműködésre van szükség a hit actusának felkeltésénél. Ennek a lélektani processusnak rövid analysise világosan mutatja annak igazságát, a mit mondottunk, hogy t. i. a hit actusa eminenter actus intellectus, de van része benne az akaratnak is (érzelem, akarat). Már most jellemző, hogy Guzmics, a ki a hitet megelőzőleg, t. i. a hit észszerűségét s a hitetlenség észszerületlenségét megállapító ítéletben az ész szerepét egész korrektül fogja föl (Theol. Fund. 429—433. 1.), 12*