Dr. Zoltvány Irén: A Pannonhalmi Főapátsági Főiskola évkönyve az 1913-1914-iki tanévre

Dr. Bódiss Jusztin : A kereszténység legrégibb nyomai a római íróknál

akart kiadni,saját szavaival igazolhatjuk, melyekben azt mondja : «Ezen a téren sem általános, sem részletes szabályt nem lehet felállítani» (= neque enim in universum aliquid, quod quasi certam formám habeat, constitui potest), valamint avval, hogy leirata egyedül Pliniushoz, nem egyúttal a többi helytartókhoz is volt intézve. Azonfölül a keresztények ellen semmi különleges, új törvényre nem volt szükség, hanem elég volt a már meglevőket, nevezetesen a vallási vétség és fölségsértés rovatába tartozókat alkalmazni ellenök, a mint később meg is történt rendesen. Azért írja Tertullianus (Apol. 10.) : Isteneinket, így szóltok, nem tisztelitek (ti, keresztények) s császáraink (szobrai) előtt nem mutattok be áldozatot; azért vádoltok bennünket, hogy szentség- és fölségsértők vagyunk (= deos, inquitis, non colitis et pro imperatoribus sacrificia non penditis ; itaque sacrilegii et maiestatis convenimur). Traianus leirata tehát nem volt törvény, hanem kormányzati zsinórmérték, de azért nagyjentőségű rendelet, a melylyel első izben szabályozta a császár a keresztények elleni pörös eljárást. Sőt még több volt, mert ámbár a császárnak nem volt szándéka elvi döntést hozni, hanem egyszerűen irányítani helytartóját, mégis leiratának határozmányai valósággal irányadók voltak a jövőre nézve s majdnem két századon át érvényben maradtak. Bár csak Pliniusnak volt szánva e leirat, néhány évvel később a Plinius és Traianus közti egész levelezés megjelent a nyilvánosság előtt. Ekkor aztán jelentős szerep jutott neki a következő századoknak ama világtörténelmi harczában, a mely alatt a római államhatalom végre is meghódolt az új eszmék hatalma, az új hitnek világhódító ereje előtt. A keresztény hitvédők, mint említve volt, némely tekintetben türelmi rendeletnek tartották Traianus leiratát; de annál hevesebben támadták egyéb részleteit, mert bennök és általok a kereszténységnek szinte létjoga volt kétségessé téve. Azért írja róla a többször idézett Tertullianus (Apol. 2.): «0 sententiam necessitate confusam ! negat inquircndos ut innocentes et mandat punniendos ut nocentes. Poscit et saevit, dissimulât et animadvertit». Tertullianus Ítélete csakugyan helyes a kereszténység szempontjából, mivel ilyformán a keresztények magukat ártatlanoknak is, bűnösöknek is tarthatták, t. i. a rendelkezés reájok nézve következetlen s önmagának ellenmondó volt. Ellenben, ha a római állam érdekei szempontjából tekintjük, akkor teljesen következetes és a czélnak megfelelő volt; mert ha a császár eltiltja a keresztények felhajszolását, ezt nem azért teszi, mintha ártatlanoknak tartaná őket, hanem mi-