Dr. Zoltvány Irén: A Pannonhalmi Főapátsági Főiskola évkönyve az 1911-1912-iki tanévre

mert természetünk és isteni alkotónk kívánja, mert méltóságunknak, eszes voltunknak és rendeltetésünknek megfelel s Istentől akart tökéletességün­ket munkálja, de felkarolhatjuk boldogító voltáért is. Az a körülmény, hogy a jó önmagáért kívánatos és az akaratot feltétlenül kötelező, nem gátolja azt, hogy a vele járó boldogságra való tekintettel annál kívána­tosabb legyen. Azt az ingert, melyet a jó mint ilyen a cselekvő lényre gyakorol, erősíti a másik jegy, a boldogító erő ; hogy az embert a köte­lességen kívül még a boldogságra való kilátás is vezeti, teljesen a dolog természetén alapszik. A boldogság az erény lényegéből folyik s így alkal­mas arra, hogy méltóságát és szentségét annál inkább megvilágítsa, az aka­íatra való erejét lokozza, miként megfordítva a büntetésben a rossznak természetellenessége és méltatlansága nyilvánul. A vallásos álláspont, a szentesítés elfogadása tehát nem gátolja, hogy az erkölcsiség lényegét és méltóságát teljes épségében megóvjuk. Mert közvetlenül nem is érinti azt a kérdést, hogy az erény és boldog­ság milyen viszonyban vannak egymással. A vallásos gondolat közvetle­nül csak annyit mond, hogy az erkölcsi rend jelentősége a véges sze­mélyhez való viszonynyal még nincs kimerítve, hanem fensőbb akaratnak nyilvánulását is magában foglalja. Tehát épen a vallásos felfogás juttatja teljes érvényre az erkölcsösnek magasztosságát. Ha a jóban egy végső és nem alárendelt czél szólal meg és egyúttal egy legszentebb s leg­főbb lénynek akarata, akkor az erkölcsi kötelesség feltétlen volta tel­jesen biztosítva van és minden eudaemonistikus gyengítésnek útja van szegve. Ha az erkölcsös élet lényegileg egy legfőbb életczélnak megvalósí­tása és egyúttal egy legszentebb akaratnak teljesítése, ha czélja az, hogy egy véges személynek megadja természetszerű és Istentől akart derék­ségét, erkölcsi tökéletességét, a mely azután a kedélyvilágban mint bol­dogító érzelem nyilvánul, akkor minden alapját veszti az a szemrehányás, hogy a vallásos erkölcsösség látszólagos, hamis, önző és az igaz erköl­csösség lerombolója. Igen, ha valaki egyedül csak a jutalomért, a bol­dogságért művelné a jót, különben pedig elhagyná, és pusztán csak a büntetés miatt hagyná el a rosszat, melyet egyébként megtenne, akkor hiányoznék minden erkölcsös érzület, tönkre volna téve az erkölcsösség. De a ki a jót, erényt önmagáért műveli és a vele járó boldogságért csak annál kívánatosabbnak tartja, az már erkölcsi alapon áll, mint egész fejtegetésünkből kitűnik. 1 1 Lásd bővebben Wittmann : Die Grundfragen der Ethik, 137. és kk. 11. és Kneib, i. m.

Next

/
Thumbnails
Contents