Dr. Zoltvány Irén: A Pannonhalmi Főapátsági Főiskola évkönyve az 1911-1912-iki tanévre

a mi az igazi erkölcsiséget lerombolja. A ki a másvilági szentesítést vallja, az a jót nem önmagáért teszi, hanem csak a kitűzött jutalmat akarja megkapni, és a rosszat nem önmagáért kerüli, hanem csak a büntetéstől való félelemből. így pedig a czél eszközzé van téve. A czél ugyanis nem a törvény megtartása, az erény gyakorlása belső tartalmi értéke és méltósága miatt, hanem a kitűzött jutalom elérése, melyre az erkölcsiség csak eszközül szolgál. Tehát az egész erkölcsösség nem más, mint ravaszul kieszelt üzlet, melynél ideiglenes törvénymegtartásért örök élvezetre számítunk. Ez pedig nem őszinte, hanem csak látszólagos erkölcsiség és igazi eudaemonistikus álláspont. Hogy nem így áll a dolog, az a szentesítésnek eddigi fejtegetéséből is némileg kitűnik; de lássuk behatóbban, vájjon ez a kemény vád megállja-e helyét és milyen viszony van erkölcsösség és boldogság közt. Az igazi eudaemonismus az erkölcsiséget csakugyan a boldogság eszközévé teszi. Szerinte mindaz, a mi boldogságra vezet, erkölcsileg jó, még pedig épen azért, mert erre alkalmas. Ezt mi nem valljuk. Valamely cselekedet nem azért jó erkölcsileg, mert boldogságot létesít, hanem azért munkálja ez utóbbit, mert erkölcsileg jó. Lehet ugyan azt is mondani, hogy mindaz, a mi Istenhez vezet, erkölcsileg jó, de ez onnét van, mert erkölcsiség és boldogság szoros belső összefüggésben vannak, a mennyiben csak az erkölcsi jó tesz méltóvá örök boldogságra. A mi az érdemet létrehozza, annak jónak kell lennie, de ez nem azt jelenti, hogy a boldogságra való vonatkozás tesz valamit erkölcsileg jóvá, hanem ellenkezőleg a jóság a boldogságnak alapja. Hogy pedig mi jó, az más forrásból származik, t. i. a természetszerüségből. Kell ugyan összefüggésnek lennie erkölcsiség és boldogság közt, de nem úgy, hogy a boldogság legyen az erkölcsi jónak mértéke, hanem úgy, hogy az erkölcsiségnek méltósága megmaradjon, ne legyen a boldogságnak alárendelve.

1 Az erkölcsi jó olyan czél, a mely önmagáért kíván teljesítést. Hogy pedig az ember a másvilágtól befejező tökéletesítést és boldogságot vár, ez a jót, az erényt nem tudja megfosztani végczél jellegétől és rangjától. Tehát negativ oldaláról tekintve a dolgot, az erény és boldogság nem viszonylanak egymáshoz, mint eszköz és czél. Ha pedig positiv oldalát tekintjük a dolognak, akkor belső összefüggést találunk erény, erkölcsi tökéletesedés és boldogság közt. Az erkölcsi rend nem tilthatja meg a boldogság után való törekvést. Hisz az embernek kiirthatatlan, természetébe oltott vágya van boldogság után és azért ezen szükségletnek kielégítése nem lehet erkölcsileg rossz. Nem mintha ez volna az embernek igazi életfeladata. Az ember 1 Kneib: Die Jenseitsmoral 116. s kk. 11.