Dr. Zoltvány Irén: A Pannonhalmi Főapátsági Főiskola évkönyve az 1911-1912-iki tanévre

vértanúknál sokszor volt tapasztalható és megfordítva a lelkiismeret furdalása néha a legnagyobb anyagi haszon elérése mellett vagy a legnagyobb testi élvezések közepette is oly heves, gyötrő és tartós, hogy az illető sehol sem lelvén nyugalmat, teljesen elcsügged, megzavarodik, kétségbeesik és vagy feljelenti magát, vagy öngyilkosságban keres szabadulást. Ez a lelkiismereti béke pedig nem egyéb, mint az elmaradhatatlan jutalmon érzett öröm, a lelkiismeret furdalása pedig nem más, mint az elkerülhetetlen büntetéstől való félelem.

1 Mivel pedig a lelkiismeretnek ez a békéje és furdalása oly belső jó vagy rossz; mely a cselekedet természetéből következik s elválaszthatlanul, elkerülhetetlenül velejár, azért ez természetes szentesítése a törvénynek. Tehát van természetes szentesítés már itt a földön is. Továbbá, ha csak külső akadályok és befolyások nem érvényesülnek, az erkölcsi rend megtartásával természeti és okozati összefüggésben van az egyéni és társas javak egész halmaza (öröm, egészség, jólét, béke, egyetértés, rend) és megfordítva, ezen rendnek megzavarása és megszegése természetszerűleg hozza magával a megfelelő egyéni és társas bajokat (szomorúság, betegség, elszegényedés, egyenetlenség, czivódások, zavargások stb.). A sok kórház, vagy legalább azoknak egyes osztályai, továbbá a sok őrültek háza világosan bizonyítják, hogy a természetes erkölcsi rend megszegése ezen a földön sem marad megtorlatlanul, a hogy szent Ágoston mondta: Minden fékezetlen lélek saját magának büntetése. (Vallomások I. 12.). Ez a földi szentesítés azonban nem elégséges, azaz nem elég hathatós és nem is tökéletes. Hogy nem elég hathatós, már az eddig mondottakból is következik. Mert hisz naponként tapasztaljuk, hogy a romlottak túlteszik magukat az erkölcsi rend követelményein, a mi elégséges szentesítés mellett nem volna lehetséges. Továbbá az erkölcsi törvény megtartása néha a földi élet összes javainak, sőt magának az életnek a feláldozását is kívánja. Ámde ha pusztán a jelen életre szorítkozunk és nem tekintjük a másvilágot, mi indítsa az akaratot arra, hogy az életet is feláldozza valaki ? De ha nem tekintjük is az ily rendkívüli eseteket, mégis a mindennapi tapasztalat és önfigyelés bizonyítja, hogy nem egyszer heves küzdelem folyik bennünk ész és érzékiség közt, nehezen határozzuk el magunkat a felsőbb jóra és csak nagy erőlködéssel tudjuk magunkat visszatartóztatni az érzéki élvezetektől, sőt nem egyszer el is bukunk. Már pedig ha elégséges, azaz elég hathatós szentesítés volna már itt a földön is, akkor ilyen bukás nem fordulna elő, sőt még a belső küzdelemnek is kisebbnek kellene lennie. 1 Lásd Hajdú Tibor Erkölcsi tökéletesedéstan 11. lap.