Dr. Zoltvány Irén: A Pannonhalmi Főapátsági Főiskola évkönyve az 1911-1912-iki tanévre

is lényegileg változhatatlan és azért sok cselekedet szükségkép megfelel neki, sok pedig szükségkép ellenkezik vele, vagyis Isten változhatatlan lényege a végső alapja annak, hogy a jó és rossz közt lényeges, szükségképi és változhatatlan különbség van. Eszmeileg, fogalmilag a természettörvény, az egész erkölcsi rend Isten értelmétől, valóságos létében pedig Isten akaratától függ, mert Isten értelme fogalmazza, megismeri úgy, a mint az ő lényegének megfelel, akarata pedig ennek alapján kötelezővé teszi. Szóval Isten az erkölcsi rendben, úgy a mint van, az ő lényegének utánzását ismeri meg, még pedig főleg szentségének és igazságosságának oldaláról s így benne igazságon alapuló rendet ismer meg, melynek, mivel az igazság rendje, szükségkép így kell lennie és nem lehet máskép. Az igazságnak ez a rendje pedig abban fejeződik ki, hogy minden alsóbbrendű lény a felsőbbrendűnek van alárendelve, a szervetlen testek a szerveseknek, ezek az érzéki lényeknek és mindez az embernek van alárendelve és neki szolgál, ő maga pedig és vele, minden más Istennek a legfőbb jónak és végczélnak szolgál.

1 Isten önmagát, mint az erkölcsi rend végczélját ismeri meg és akarja, mert lényege mind magában véve, mind pedig a teremtményekhez való viszonyában maga a jóság és végtelen tökéletesség, a létnek teljessége. Azért minden teremtménynek jósága csak a hozzá való irányításban, a feléje való rendelésben és törekvésben állhat s így mindaz, a mi ezt az irányítást, rendelést zavarja vagy gátolja, szükségkép az erkölcsi rossznak fogalma alá esik. Az esztelen teremtmények szükségkép szolgálják azt a czélt, melyet Isten kitűzött nekik, szükségkép szolgálnak az ő dicsőségére, az ember pedig szintén szükségkép szolgál Isten dicsőségére, de úgy, hogy ha önelhatározással rendeli magát alája az elkölcsi rendnek és törekszik Isten felé, saját alanyi végczélját is eleléri az örök boldogságban, ha pedig ellenkezik Isten jóságos akaratával, örök bűnhődéssel szolgál Isten igazságosságának dicsőségére. A cselekménynek Istenre mint végczéljára való vonatkozása és irányítása tárgyilag egybeesik ugyanannak az ember eszes természetével való egyezésével és csak alaki különbség az, ha majd az egyik, majd a másik vonatkozását helyezzük előtérbe; mert mint láttuk, jó az, a mi az ember eszes természetének megfelel, de másrészt ezen eszes természetnek jósága is Istenhez való rendeltetésében, Isten felé való törekvésében, erkölcsi tökéletesedésében áll. 1 «A világegyetem részeiben minden teremtmény legközelebb a saját tevékenysége és tökéletessége végett létezik ; továbbá az alantasabb lények a nemesebbek javára, az esztelen lények az ember javára szolgálnak. De minden teremtmény a világegyetem tökéletességére szolgál. Továbbá pedig a világegyetem minden egyes részével Jstenre, mint czélra van irányítva ; a mennyiben a világegyetemben az isteni jóság hasonmásilag fejeződik ki Isten dicsőségére». Summa, I. q. 65. a. 2.