Dr. Zoltvány Irén: A Pannonhalmi Főapátsági Főiskola évkönyve az 1910-1911-iki tanévre

A germ. i-umlaut egyes esetei az idg szóhangsúly szempontjából

sle^e, óizl. slagr alakokkal szemben nem lehet eredeti germ. ; valószínűleg miként az ige (slahan) praet. pl. és part. praet. töve. úgy ezen igei abstractum is idővel elveszté a grammatikai csere zöngését. Az eredeti gót állapotot még meglevő zöngésvégű tövek is bizonyítják : ga-kunds (alárendelés, meggyőzés), ga-lcunps (megjelenés) mellett (1. Feist: Etym. Wb. d. Oot. Spr. 100. o.) x4zonkívül egyáltalán nem volna megmagyarázható az a tény, hogy a gót deverbalis i-tövek is az igegyökér leggyöngébb ablaut-vocalisát mutatják: így gót qums (ige qiman) = jövet, érkezés, « -runs ( « -rimán) — folyás, ga-runs — út, vásár, « -mnns ( « praet. praes. man) szándék, gondolat; gamunds — emlék, « drus ( « driusan) = esés, « baúr ( « bairan) = fia, « fra-lusts (fra-liusan) = elvesztés, kár, veszteség. Streitberggel szemben v. Bahder egész határozottan az % eijoi thematikus elem főszóhangsúlya mellett van. (Verbalabstrakta 25. old.) «Indessen lehrt ein Blick auf Lindners Zusammenstellungen (s. 57.), dass Betonung des Suffixes im Vedischen noch häufiger erscheint, als Betonung der Wurzel . . . Nur ein

1 Wort *kvif>i — neben *kvidi- spricht für Betonung auf der Wurzelsilbe : aber auch dies hat schwächste Wurzelstufe ». Lássuk az idg hangsúly terén korunk egyik kiváló tekintélyének, Hirtnek nézetét. 0 nem meri határozottan kimondani, hogy az idg i-tövek nem a gyökérhangzón, hanem a thémavocalison viselték a főhangsúlyt, de e tövek tárgyalásának már első mondatával is elárulja ebbéli sejtelmét: (Der Idg. Akz. 217. §.) «Die Wurzelsilbe der iStämme ist der Regel nach schwundstufig, und demzufolge hätte der Ton auf dem Suffix oder auf der Kasusendung liegen müssen. Wir finden aber vielfach Wurzelbetonung und im Aind. und Germ, schwankt öfter sogar dasselbe Wort». Szerzőnk a 220. §-ban aztán részletesen tárgyalja a germ, i-tövek hangsúlyát; aránylag igen kevés i-tőre állapít meg gyökérhangsúlyt és (220 § c.) erre a végeredményre jut: «Endbetonung ist das gewöhnliche». Ez pedig az esetek legnagyobb részénél a themavocalis hangsúlyos voltát jelentette, mert az idg sg. nom., acc., és pl. acc.-ban az esetrag csak mássalhangzóból áll, nem szótagképző, tehát nem viselhette a szóhangsúlyt; a sg. gen. pedig Brugmann szerint már az idgban -ois (és nem -oiso) végű (Kurze Vergl. Gr. 426. §. utolsó bekezdés) ; tehát itt is csak a themavocalis lehetett a hangsúlyos, ha a gyökér nem volt az, a mit idáig elég valószínűvé tettünk. A Pl. nom: -ei + es 1 Már Bahdernél is kiemelve, ritka betűkkel.