Dr. Zoltvány Irén: A Pannonhalmi Főapátsági Főiskola évkönyve az 1910-1911-iki tanévre

A germ. i-umlaut egyes esetei az idg szóhangsúly szempontjából

sogut wie das — ei der Kausativa». Ezen általánosságok után, jelen értekezésünknek az a feladata, hogy részletesen és egyenkint mindazon igeidőket és személyeket, melyekben a germ, i-umlaut kifejlődött, közelebbről is vizsgáljuk idg. ill. ősgerm. szóhangsúlyuk szempontjából. 61. Mit tartsuk általában az idg névszók szóhangsúlyáról? Változott-e a szóhangsúly egy paradigmán belül; a vagy talán egy bizonyos szótagról nem távozott, bármily számba és bármily esetbe került a névszó ? — Itt már nem oly egyszerű a felelet, mint az igéknél. Hirt szerint a névszóknál is, miként az igéknél általában a szó vége viselte a főhangsúlyt. Könyve végén így foglalja össze az ősidg-ra vonatkozó általános eredményeit (327. old.) : «In der Nominal- und Verbalbetonung fällt die Vorliebe für die B e t an u n g der Endungen auf; beim Nomen sind nur Nom. Akk. Sg. Du. und PI. und ein und der andere Kasus ausgenommen». De vannak egyes megszorító szabályai. így az i-decl.-nál az ősgerm.-ban (217. §.) már szilárd lett volna a hangsúly. — Az o-decl.-nál Hirt már az idg. számára is (i. h. 289. és 311. §.) teljesen megszilárdultnak tartja a szóhangsúlyt; a de verbal is (primär) o-tövek szerinte vagy végélesek, vagy másodélesek voltak «in denen der Akzent völlig fest war» (289. §.). Ezt a. nézetét fönntartja az ősgerm. számára is, e tövek végmássalhangzóinak gyakori grammatikai cseréje daczára, melynek bizonyító erejét szerinte nem lehet mindig föltétlenül elfogadni (291. §.). Idézem Hirt e szavait, mert e tétel következő tárgyalásunkban akárhányszor elvi jelentőségűvé válik : «Aber nirgend so sehr, wie hier, sieht man, wie unzureichend der grammatische Wechsel für die Bestimmung des Akzentes im Grunde ist». Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a gramm, cseréből egyáltalán nem lehet a szóhangsúlyra következtetni, hanem csak azt, hogy nincs föltétlen bizonyító ereje, a mikor más tények ellene mondanak. A deverbalis, primár-képzésű névszók idg. hangsúlya tehát Hirt szerint szilárd volt; végélesek voltak a cselekvőt jelentők (nom. agentis) és másodélesek, ill. a gyökérvocalist hangsúlyozták a (rendesen csak kétszótagú) deverbalis e 1 v o nt névszók (abstracta de verb.) Ezen szabályt Wheeler és Lindner alapján állítja föl Hirt (294. §.). Az ói- és görög nyelvek ideálisan mutatják még e kétféleséget : [xwxoç (= gúny), de JJLCOXÔÇ (== gúnyolódó). A denominális, (secundär) ö-töveknél pedig az idg szóhangsúly eredetileg a képzőn nyugodott (311. §.) : die secundären Ableitungen ursprünglich das Suffix betonen». Az w-tövek nem érdekelnek bennünket. A consonantikus n-töveknél majdnem ugyanaz a viszony van, amelyet előbb az o-töveknél láttunk: nomen agentis a szó végét hangsúlyozta, nom. actionis a gyökért. De tudjuk a germ.-bari az n-tövek majdnem mind cselekvőt, személyt vagy állatot jelentenek.