Dr. Zoltvány Irén: A Pannonhalmi Főapátsági Főiskola évkönyve az 1910-1911-iki tanévre

A germ. i-umlaut egyes esetei az idg szóhangsúly szempontjából

Minő volt a közös ősid g. nyelv, hangsúlyozása ? Brugmann (i. h.) szerint: «In uridg. Zeit war der Accent frei. Seine Stellung ist am wenigsten im Ai. und im Urgerm. verschoben, deren Betonung in dieser Hinsicht im grossen Ganzen noch als die uridg. gelten darf.» Tehát, a mint Pets Oedeon is kiemelte (Akad. Ért. 1896. 582. köv. o.) : «A germ, ősnyelv külön élete korszakában is sokáig fenn kellett még maradnia a szók hangsúlyozása eme (t. i. idg) módjának». Annál több joggal keressük a germ, nyelvek külön életében e hangsúlyozási mód nyomait. Miben állott azonban ez az idg ill. ősgerm. szabad szóhangsúly ? Abban, hogy sem a zenei, sem az erősségi szóhangsúly nem volt semmiféle szabályhoz kötve; tévesen fogják föl a szabad idg szóhangsúlyt, kik a latin-görög szóhangsúlylyal tartják azonosnak. A latin-görög szóhangsúly már szigorú szabályokkal kötve van, még ha a deci. vagy conjugatió paradigmáiban változik is. A szabad szóhangsúlyt sem a szótagok hossza, sem száma nem szabályozza, mint Brugmann (i. h.) mondja: «durch keine äusseren Bedingungen: wie Silbenzahl und Silbenquantität, an eine bestimmte Stelle gefesselt.» Ezt a szabad szóhangsúlyt az ősgerm. igék is általánosan viselték, jóllehet az idg-ban a főmondat igéje simuló volt, csak a mellékmondat-é volt erős hangsúlyú. De Hirt tanúsága szerint (Der Indogerm. AJcz. 172. ,old.): «Die keltischen und germ. Verbalformen entsprechen den vollbetonten des Idg». Fölmerül még az a fontos kérdés : az idg. ill. ősgerm. igéknek és névszóknak nem volt-e a declinatióban és conjugatióban ha szabálytalanul is, de mégis változó hangsúlyuk? Vagy az idg ill. ősgerm. szóhangsúly mindig ugyanazon a szótagon nyugodott-e, bármily esetben állott a névszó, vagy bármily személyben az ige ? 60. A mi az igéket illeti, mindkét lehetőség megvan. Hirt szerint (Der idg. ATcz. 177. o.) az. ősidg-ban eredetileg igenis létezett ilyen hangsúlyváltozás az ige különböző szám- és személyeiben ; de csakhamar még az idg-ban megszűnt ezen változás és minden egyes igeidőnek megvolt a maga sajátos hangsúlya egy valamely bizonyos szótagon, a melyről az igeidőben nem távozott. Mindkét állapotnak megvannak a nyomai az umlaut kifejlődésében. Az ősidg. hangsúlyváltozásnak az ősgerm. e > i umlautban fogunk nyomaira akadni az eo-tövű erős igék ind. praes. sg. 2. és 3. szem-ben; a későbbi idg állapotnak pedig az erős igék egyéb umlautjaiban. Általában pedig Hirt-tel együtt a szó végét kell az idg. igéknél hangsúlyosnak tartanunk (i. h. 204. old.) : «Wenn man die Akzentuation des Verbums im Zusammenhäng überschaut, so fällt eine ausserordentliche Vorliebe für die Betonung der Endungen auf». «Ausserdem findet sich fast durchgehend eine Betonung der erweiternden Elemente. Der Akzent ruht auf dem Präsenssuffix — na —,— neu —, s~ko-to — ; das — ä und — e des zweiten Stammes ist regelmässig betont,