Szent Benedek fiainak világtörténete II. kötet

VI. Fejezet - A bencés szerzetesség hanyatlása és a pápai reformok a gótikus későközépkorban

mát s általában a pápaságot. Törekvése azonban legyőzhetetlen akadályokba ütközött. Bár III. Sándor pápával (1159—81) szemben egymás után három ellenpápát állíttatott s Milánót is leromboltatta, a közel kétévtizedes harc után 1177-ben mégis kénytelen volt megbékülni úgy, hogy elismerte III. Sándor pá­paságát és a lombard városok függetlenségét. így ezek és a je­lentősebb északitáliai városok (Genova, Firenze, Velence stb.) akadálytalanul alakíthatták ki városállamaikat s azokban az iparból és kereskedelemből meggazdagodott polgárság demok­ratikus életformáját. Ebben a világias fölfogású, laicizált kultúrájú, comunális szervezetű új környezetben a régi szellemű, feudális berendez­kedésű bencés apátságok alig találták helyüket. A városi kolos­torok túlnyomó része elszegényedett, elvesztette jelentőségét, sőt el is enyészett. Ugyanez a sors érte a Clunytől elszakadt északolasz perjelségeket is. Közülük csupán Polirone tartotta fönn magát, noha a XIII. században az is eléggé mostoha körül­mények közé jutott. A nagymúltú Bobbio épp hogy csak ten­gette életét. A püspökségi rangra emelt kolostorban ugyanis megkezdődött a harc az apát-püspök és a konvent között s az apátsági vár rovására a püspökségi város erősödött, miközben a bencés élet elhanyatlott. Nonantula egykori birtokával, a füg­getlenségre törekvő Modenával küszködött s a császári befo­lyástól megszabadulva mint nullius-apátság a szentszékkel ju­tott szorosabb kapcsolatba. Irodalmi tevékenységet (pl. Lódi­ban, Páduában) csupán a történetírás terén fejtettek ki. Közép-Itália legnagyobb részét a pápa hatalma alá tartozó egyházi állam és Toscana foglalta le. Az egyházi állam a még inkább a főváros, Róvia szinte állandó nyugtalanság színhelye volt korunkban. A régi nagyság emléke folyton kísértett s iz­gatta a kedélyeket. A XII. század közepén bresciai Arnold ~(t 1155) és senatusa kívánta visszaállítani Rómában az antik jellegű császárságot, majd Barbarossa és ellenpápái tartották hatalmukban a várost és környékét. A XIII. század első felének erőskezű pápáit követő utódok ismét Rómán kívül voltak kény­telenek élni, míg csak V. Kelemen (1305—1314) — IV. Fülöp francia király kívánságára — Avignonban nem állandósította a pápaság székhelyét. Természetes, hogy a pápák távolléte következtében gazdát­lanná vált város és állam még inkább szenvedett a pártharcok miatt, amiket a különböző helyi hatalmasságok vívtak egymás­sal. Arnold után két századdal Cola di Rienzo tribúnus akarta megújítani a római császárság régi dicsőségét. Az ő bukása 502

Next

/
Thumbnails
Contents