Szent Benedek fiainak világtörténete II. kötet

VI. Fejezet - A bencés szerzetesség hanyatlása és a pápai reformok a gótikus későközépkorban

(1354) után Albornoz bíboros igyekezett rendet és biztonságot teremteni, de nem nagy sikerrel. Ezt látván a Rómába érkezett bencés V. Orbán pápa, 1370-ben ismét visszatért Avignonba s csak 10 évvel később XI. Gergely — a bencés VI. Kelemen unokaöccse — vetett véget a pápák szerencsétlen „babiloni fogságáénak. Az ilyen egyházi és politikai viszonyok között élő bencés apátságok szintén csak tengődtek. Subiacóban szinte teljesen kihalt a szerzetesi élet, az egészségtelen helyen fekvő római Szt Pál konventje majdhogy megsemmisült a nagy pestisjárvány idején a XIV. század közepén. Farfának sikerült ugyan megszabadulnia a császári „protekció" anyagi és erkölcsi terheitől s 1261-ben nullius-jogot is nyert — élete mégis hanyatló volt. Ezt főleg az okozta, hogy majdnem az egész korszakon keresztül önző és méltatlan apátok álltak az élén, akik sem a pápa rendelkezéseivel, sem a konvent érdekeivel nem törődtek. Az ő távollétükben perjelek irányították a konvent belső életét, amit sem ők, sem a XIV. század folyamán Farfa és Szt Pál számára ismételten kinevezett bíboros provizorok sem tudtak megjavítani. Délitália életén Barbarossa unokájának, II. Frigyesnek az uralma hagyott mély nyomokat. Élete végén remélhette Barbarossa, hogy ifjúkori vágya — Németországot és Itáliát egyesítő „német-római" császárság — meg fog valósulni. Ugyanis fia, Henrik trónörökös 1186-ban a szicíliai királyleány, Konstanza kezével annak királyságát is megkapta. Annak ellenére nemcsak az apa, hanem 7 év múltán, 1197-ben a fiú, Henrik is meghalt anélkül, hogy a nagy római császárság eszméjét realizálhatta volna. Eszméjük örököse Henrik fia, II. Frigyes lett, aki eszközökben nem válogtava, a legnagyobb elszántsággal tört célja felé, ami által családja, a Hohenstaufok pusztulását okozta. A Henrik halálát követő német királyválasztáson ugyanis fiát, a gyermek Frigyest mellőzték a német rendek s így az csak anyai örökségét, a nápoly—szicíliai királyságot tarthatta meg magának. Mikor azonban IV. Ottó német király összeütközött III. Incével, a pápa 1212-ben az ifjú Frigyest léptette föl vele szemben ellenkirálynak azzal a föltétellel, hogy nápoly—szicíliai királyságát csecsemő fiára örökíti, azaz az északi és a déli királyságot nem fogja egyesíteni. Ennek ellenére II. Frigyes III. Ince halála (1216) után csakhamar megkezdte előkészületeit a régi álom megvalósítására. Miközben III. Honór 1220-ban császárrá koronázta, Délitáliá' 503