Szent Benedek fiainak világtörténete II. kötet

VIII. Fejezet - A bencés szerzetesség megerősödése a barokk, összeroppanása a fölvilágosodás korában

Egyébként nagy apparátussal dolgozott. A magyar témájú írók közül ismerte Bonfiniust, Ranzanust, Pázmányt, Hevenessyt, a bencések közül idézte a montecassinói Leo Marsicanust, Petrus Diaconust, aztán Trithemiust, Bucelinust s használta Baronius hatalmas egyháztörténetét is. Ilyen előzmények után fogott munkához a jáki születésű Fuxhoffer Dámján (1744—1814), aki sok akadály ellenére nagy eredménnyel dolgozott. Már 40 éves volt, amikor az aszó fői plébániára jutott, ahol munkásságát a pasztoráció és a történetírás között osztotta meg. Különösebb előképzés nélkül csupán történeti érzékét és érdeklődését s a közelben élő Vajda Sámuel tihanyi apát biztatását követve fogott munkához. Amennyiben módja volt, levéltárakban is kutatott; 1785-ben Bécsben, 1804ben Göttweigben végzett tanulmányokat — forrásai nagyobb részét mégis nyomtatott művekből, mások (Mállyó József, Paintner Mihály stb.) közléseiből merítette. Természetes, hogy falusi környezete és plebánosi kötöttsége sok hiánynak vált okozójává — munkássága annak ellenére komoly értéket képviselt. Első nagy műve az ötkötetes magyar Monasteriologia volt. Az I. kötet a bencés apátságok, a II.—IV. a többi férfi kolostorok, az V. az apácazárdák történetét, a rájuk vonatkozó adatokat tartalmazta. Az I. és II. kötet 1803-ban jelent meg nyomtatásban s már a III. és a IV. kötet is átment a cenzúrán — az utolsó három kötet megjelenésére a Novák Krizosztom főapáttal való ellentéte s annak tilalma folytán még sem került sor. Következő művében, a „Pannónia Sacra"ban az ősi Pannónia kereszténységére vonatkozó anyagot gyűjtötte össze. Ez az 1806-ban befejezett munka kevésbé értékes, mert jórészt Szalágyi István hasonló tárgyú könyvének „értelmes kivonata". Fuxhoffer harmadik terjedelmes alkotása, a „Museum Benedictinum" egyetemes bencés rendtörténet kívánt lenni. Az I. részben a német és belga apátságok történetét jórészt Bucelin „Germania Sacra"-ja nyomán adta elő. A II. kötet a francia, szicíliai és angol bencések életét tárgyalja. Fő forrásai a maurinus Sainte Marthe „Gallia Christiana"-j

a, Pyrrus 1643-ban írt és 1733-ban megjelent „Sicilia Sacra"-ja és Dodsworth „Monasticon Angličanům''-ja voltak, s főleg az utóbbi vonatkozásban Mabillon Annales O.S.B.-ot is hasznosította. A III. kötetben a francia ferences Helyot Péter szerzetestörténete nyomán szólt a Regula alapján álló egyéb rendekről, a IV. pedig — Helyot és Sainte Marthe fölhasználásával — a különféle reformstatútumokról s azok alapján kialakult bencés kongregációkról társi* 803