Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

IV. Fejezet • A bencés rend

vissza és ott is halt meg. Az ő pannonhalmi kapcsolatából eredeztetjük ugyanis a hildesheimi évkönyveknek azt a közlését, hogy a pannonhalmi Szt Márton-szentélyt 1003-ban szentelték föl és onnét származtatjuk a XI. századi pannonhalmi könyvtárnak azt a három művét (Genezis, Sedulius, Paschasius), mely ugyanolyan sorrendben szerepelt a korveyi könyvtárban is. A Szt István halálát követő válságos időkben kiemelkedik Szt Gellért erkölcsi nagysága A bencések nemcsak akkor álltak Szt István mellett, amikor a keresztény magyar királyság jogi és ideológiai alapjait kellett megvetni, hanem akkor is, amikor a gyakorlati föladatok megvalósítására került a sor. Mint az ország főpapjai — érsekek, püspökök, apátok — ott ültek a király tanácsában. A Nagyobb Legendában olvassuk, hogy Szt István a püspökségek szervezésekor „majd közösben, majd egyesekkel folytatott tárgyalásokat" s élete végén is összehíván „a püspököket és palotája Krisztus nevét dicsérő főembereit", először velük tanácskozta meg a trónutódlás fontos és nehéz kérdését. Szt Gellért Kisebb Legendájának írója pedig azt jegyezte föl, hogy a király igazságosságát sokszor mérsékelte püspöke kegyessége. A szakadatlan munkában és küzdelmekben lefolyt élet legsúlyosabb megpróbáltatását bizonyára akkor szenvedte Szt István, amikor a legszebb reményekre jogosító 24 éves trónörökös tragikus haláláról értesült. Csupán a hildesheimi évkönyvekből tudjuk, hogy vadkanvadászat áldozata lett Imre herceg. A kemény csapás alatt szinte összetört István király egyetlen reménységét az égi segítségbe helyezte s halálos ágyán népét és országát Szűz Mária különleges oltalmába ajánlotta. A kereszténység gyönge palántájára, a magyar egyházra valóban kemény idők és súlyos megpróbáltatások következtek Szt István halála (1038) után. Ezekben az -években Gellért püspök erkölcsi nagysága emelkedett ki a közélet szereplői közül. Szt István unokaöccse, Orseolo Péter, majd sógora, Aba Sámuel méltatlan utódai lettek a nagy királynak. Az elégedetlenkedők panaszait mindkettő kegyetlen erőszakkal igyekezett elnémítani, s eközben vészesen meggyöngült az erkölcsi törvények uralma. S e törvények őrei, az Egyház püspökei sem mind álltak hivatásuk magaslatán. így írt művében ezekről az állapotokról Szt Gellért: „Szörnyűség! A mi látóink nem odakünn kiáltanak, hanem magukban morognak s parancsolat és kérdezés nélkül még pisszenni sem mernek, nehogy sértsék a királyi füleket." 303-