Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

III. Fejezet • A bencés eszme kivirágzása és a vallásos gondolat uralom-ra jutása a román javaközépkorban

ten Humbert alkotása volt. Annak alapelveit egyébként márkorábban kifejtette a simóniás egyháziak ellen, „Adversus simoniacos" írt művében. A mozgalom lelke Hildebrand, aki mint VII. Gergely eszméi megvalósítására törekszik A reformmozgalom irányítója hamarosan Hildebrand lett, aki 1057-ben a lánglelkű aszkétát, damjáni Szt Pétert ostiai bíborospüspökké tétetve szintén a mozgalom szolgálatába állította. Mint pápai követek Olasz- és Németországban tartottak zsinatokat s hirdették a megújulás szükségességét. II. Miklós után II. Sándor pápa is (1061—73) követelte a celibátus megtartását. Ám mindezek a törekvések akkor érték el csúcspontjukat, amikor VII. Gergely néven Hildebrand ült Szt Péter székébe. VII. Gergely pápa (1073—1085) kicsi termetű, sápadt arcú férfiú volt, kinek külseje is elárulta azt az elszánt, kemény akaraterőt, mely egész lényén uralkodott. 25 éves harcos múlt állott már háta mögött, mely harcokat 5 pápa kormányzása alatt azokért az eszményekért vívta, melyeket bencés kolostorából vitt magával Rómába. Túl volt már 50. életévén, amikor mint pápa kezébe vehette az Egyház kormányzását s újult erővel foghatott eszméi megvalósításához. Pápaságának, de egész életének legfőbb célja is a papság életének megjavítása, a római Egyház autonómiájának és szabadságának, tekintélyének és egységének biztosítása, Isten országának, a „Civitas Dei"-nek kialakítása volt, melyben a pápa irányítása alatt, Isten törvénye, az igazságosság, a „iustitia" uralkodik. Leveleiben ismételten visszatért a „iustitia" és a „honor Romanae Ecclesiae" eszméire, melyekért kész volt dolgozni, küzdeni és meghalni is. A világi hatalommal kapcsolatban elvetette azt a fölfogást, mely szerint az Egyháznak adott birtokok címén az uralkodó vagy más világi személy bevatkozhatik az Egyház belügyeibe, s az egyházi állások betöltésébe. De elvetette azt a fölfogást is, mely az uralkodó személyét szentnek és sérthetetlennek tartotta. Áz uralkodói hatalom eredetét oly „társadalmi szerződés"félében látta, melynek értelmében a föladatának meg nem felelő uralkodó állásából elmozdítható. Reformtevékenységét azzal kezdte, hogy az 1074. évi böjti zsinaton újra kihirdette elődei rendelkezéseit, melyek a simóniát és a papok házasságát mint súlyos kihágásokat és bűnöket tiltották. Az új csak az volt, hogy ő érvényt is szerzett ezeknek a rendelkezéseknek. Nemcsak papokat, hanem püspököket is föl233-