Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

III. Fejezet • A bencés eszme kivirágzása és a vallásos gondolat uralom-ra jutása a román javaközépkorban

tes, hogy a két gondolkozónak önálló s egymástól eltérő fölfogása volt s az a vita hatása alatt sem módosult. A IX. század elején alapított szász Korvey hűségesen ápolta azokat a hagyományokat, melyeket első apátjaitól, Adalhardtól s a Paschasius Radbertusszal szoros kapcsolatot tartó Warin tói és iskolamesterétől, Szt Ansgartól örökölt. A Karoling-családdal rokonságot tartó 3 Bovo apát (879—948) is jól képzett, irodalmilag is tevékeny férfiú volt; a másodikról följegyezték, hogy nemcsak a latin nyelvnek volt mestere, hanem görögül is tudott. Hogy a történelem iránt kiváló érzékkel rendelkeztek a korveyiek, azt az Annalesükön kívül az ott megőrzött legrégibb Húsvéttáblák is bizonyítják. Ebben a szellemi környezetben készítette el a X. század 60-as éveiben a „Szászok történeté"-t Widukind, amit Nagy Ottó császár leányának, a későbbi quedlinburgi apátnőnek, Matildnak ajánlott. A műből látszik, hogy a szerző éppúgy ismerte Sallustius és Livius római, mint Jordanes gót, Béda angol-szász, Paulus Diaconus longobard történetét és Einhard Nagy Károly-életrajzát. Az írót erős szász nemzeti érzés és öntudat hatotta át. Kedvvel festette a harci jeleneteket, melyek középpontjában a szász uralkodó család tagjai: Madarász Henrik és fia, Nagy Ottó állottak. Widukind tanítványának tartjuk azt a szász Thancmart, aki a hildesheimi káptalani iskola mestereként megírta püspöke, Szt Bernward élettörténetét, annak halála után pedig Magyarországra költözve megszerkesztette Szt István király Intelmeit és törvénykönyvét. Személyével és működésével behatóbban éppen azért majd a következő fejezetben foglalkozunk. Jelentős kulturális szerepet játszott a birodalom nyugati részén, a Lotharingiában fekvő priimi apátság, melynek élén a IX. század végén Regino állott (t 915). A zenei oktatást szolgáló tankönyvön kívül egyházjogi kézikönyvet is állított össze. Nevét azonban világkrónikájával örökítette meg, mely német földön első volt a maga nemében. Mivel később Prümből kénytelen volt Trierbe költözaii, munkáját 967-ig egyik trieri bencés, Adalbert folytatta, aki mint magdeburgi érsek fejezte be életét. Regino után egy századdal — miként már említettük — a jónevű Berno vezette a prümi iskolát. A kor németországi tudományos és irodalmi alkotásait nézve azt látjuk, hogy az — különösen a történetírás terén — erősen fejlődő irányzatot vett. Ezzel szemben viszont a teológiát s általában a lelki élettel kapcsolatos irodalmat föltűnően elhanyagolták. Ezen a téren szinte egyetlen kivételként tekinthetünk 189-