Erdész Ádám: Békés megye története (Békéscsaba, 2010)

A "hosszú 19. század" – Az integráció kora

sen: a volt jobbágyok Szent György-nap után mérhetik-e saját boraikat, vagy ettől kezdődően csak - mint régen - az uradalmi kocsmákban olthatják szomjukat a bort kívánó atyafiak? Júliusban egy fiatal tisztviselő a Testi bíír- fijpban a következőképpen számolt be a közállapotokról: megyénkben nem a legjobb szellem uralkodik.

Hazafiságról nincsen mindenütt tiszta fogalom. Gyula különösen az, hol bormérés s földosztás folytonos ingerültségben tartja a kedélyeket, s naponként jobban nyilvánítja az úgynevezett úri osztály elleni ellenszenvet.” A megye rátermett vezetői konfliktusok és feszültségek közepette is urai maradtak a helyzetnek, megszervezték a nemzetőrséget, a békési nemzetőrök részt vettek a Délvidék védelmében. Az 1848/1849 történetét először feldolgozó Oláh György számításai szerint a megye 3326 katonát adott a szabadságharcnak. A megye derekas részt vállalt a honvédség anyagi ellátásában is. Réthy Lipót szarvasi nyomdájában a szabadságharc mellett lelkesítő ponyvafüzetek és más nyomtatványok sora készült. A legelők körüli konfliktusok csillapulása után a megye és lakossága - sok személyes áldozatot felmutatva - nagyobb zavar nélkül illeszkedett be az új világba, egészen a bukás pillanatáig. A megye lett a szabadságharc egyik utolsó szomorú eseményének színhelye: a tisztek és tábornokok - az aradi 13 közül 9 - Gyulán tették le fegyvereit, s az oroszok itt adták át őket az osztrákoknak.